Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
– Ja kérlek, István sem mai gyerek. Szerintem harmincas.
– Ilyenkor kezdôdik! – szól a szemközt ülôhöz Lonci.
– Van még vagy öt-hat szép éve. De ez csak akkor jön be, ha talál egy
öregfiút, aki ôt, az élet delébôl éppen kilépôt, maga mellé veszi. Jól járnának.
A pályáról való kiöregedés kezdetétôl a melegség csak teher, kettesben
könnyebb elviselni. Mert akkor már nem lehet kitörni. Tudjuk,
hogy van ez. Megmozdulnak az ismerôsök, segítô és ártó karok ragadják
meg az illetôt. Telefonok csöngenek az éjszakában, névtelen feljelentéseket
kézbesít a posta. Elfeledett barátok jelennek meg a munkahelyeken.
Ha a szülôk eddig nem tudtak gyermekük eltévelyedésérôl, most
valamelyik jóakaró biztosan felvilágosítja ôket. És ha már mindenki megtudta,
a kitörési kísérlet úgysem sikerül. Nagy az ováció, a tag visszatér
„barátnôihez”.
Ez az okfejtés helyeslésre talál. Kati úgy érzi, most, szellemi fölénye tudatában,
meggyôzheti Loncit.
– Látod, éppen ez az a lelki válság, amely szörnyû dolgokra vihet valakit.
Hirtelen dühroham kés felé tolja a mindenféle kötôdéstôl megszabadított
ember kezét. Ha képzelt ismerôsünket már csak a nyilvános vécék
körül, elhagyott parkokban vagy a vasúti pályaudvarokon szólítja le egyegy
hugyos nadrágszárú öreg, vagy a gôzfürdôben némely túlhízott,
gusztustalan testû külföldi, észre kell vennie, hogy már nem ô szed fel
partnereket, hanem ôt szedik fel. Éppen azok, akiktôl eddig undorodott.
Eltûnnek a régi barátok, kóborolhat a külváros utcáin, s egyre nagyobb
összeget fizethet a sietve lebonyolított aktusért.
– De drágám, mi ugyanarról beszélünk – mosolyog vissza Lonci Katira
–, hiszen azt magyarázom, milyen megváltás ilyenkor a láthatáron feltûnô
„utolsó szalmaszálért kapkodó”, egy „arannyal kitömött”, egy „szaros
farkú”, visszavonult életre vágyó.
Az általános békülés pillanatában lép be Jocó. Harmincöt éves, hét éve
él együtt egy nála nyolc évvel idôsebb férfival. Jól ápolt, férfias megjelenésû,
mozdulatai szélesek, hirtelenek és szétesôk. Kéretlenül foglal helyet
kívül, Ferenc és Róbert között az üres széken. Közben mosolyog, hátrafésült,
keményre lakkozott haját simogatva.
– Csak egy pillanatra ugrottam be – mondja –, tudjátok, éppen szalma
vagyok. Ja, bocsáss meg, azt hittem, te is tudod! De ha nem, elmondom.
Hét éve ismertem meg. Sétáltam az utcán, már elmúlt tizenegy óra. Középkorú
férfi jött szembe, messzirôl kiszúrtuk egymást. Szó nélkül haladtunk
el egymás mellett. Száz méter után visszanéztem, talán leszólít, én
vagyok a fiatalabb. De nem. Pedig ô is akkor nézett vissza. Az Astoriánál
megelôzött egy autó, öreg hapsi ült a Zsigában, bámult. A Felszabadulás
térhez érve jön ám szembe megint az emberem. Hogy a csudába került ez
ide? Odaléptem, megkérdeztem, nem ér-e rá kicsit. Meghívtam egy italra,
de csak kólát kért, mert kocsival volt. Kiderült, hogy az imént ô elôzött
264