Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

V ADNARANCSOK I.
Néhány nap múltán visszaküldtem a csomagot. De Etelka eljött hozzánk.
Úgy gondoltam, hogy mindennek vége, és erre egy vagy két hétre
megjelenik. Örültem neki, próbáljuk meg még egyszer. Talán egy hónapot
is ott maradt nálunk. Akkor csinálhattuk össze a gyereket. Ez októberben
lehetett. Akkor már abbamaradt, hogy járunk a szexológushoz, de az ideggondozóba
még mindig bejártam.
Berendelték az apósékat és anyámékat is a terápiára, és akkor apámék
elmondták a dolgok kezdetét meg a történetét. Ez nagy alkalom volt, mert
mi nem voltunk ott. Örültem, hogy apámék elmondják, én nem mertem
elmondani. Fájt, hogy beteg vagyok, szóval ez nem gyávaság volt. Lehet,
hogy olyanokat csináltam, amiért beteg lettem, de nem hittem komolyan,
hogy ez lesz a vége. Én mindig az apóst hibáztattam. Folytonosan védekeztem,
de mindenbe belekényszerítettek. Az egész életem ebbôl áll ki.
Meglátogattuk az anyósékat. Mondták, hogy most van a gesztenyeszedés
vége. Ne halasztgassuk az idôt, segíteni kell. Após erre azt mondta,
hogy baszni akarnak ezek, nem törôdnek azzal, hogy a gesztenye le legyen
szedve. Nem mentünk hamarabb, a gesztenye tönkre fog menni. Mérges volt az
anyós is. Mindenre gondolt, attól is tartott, hogy meg fogom verni Etelkát.
Soha nem bántottam. Nem mondta meg neki Etelka, hogy egy hónapos
terhes. Halogatta, halogatta.
Visszafordult megint Etelka jelleme. Napközben téblábolt, ki-be járt,
nem csinált semmit. A régi, tipikus jellemvonása visszajött. Mint testvért
szerettem, de hogy én leéljem az életemet vele, hogy este lefekszünk, aztán
megint lefekszünk, és végtelen idôkig így lesz?
Próbáltam megtörni mindennap. Ezt tudtam csak csinálni. Mást nem
tudtam. Idegességet kaptam, elrohantam, akkor meg sírt. Ilyenkor megsajnáltam,
megint jó volt egy ideig, aztán megint. Elmentünk egy szórakozóhelyre,
bennem forrt a vér. Próbáltam hatni a szívére, gondolataira,
hogy lássa be, nem megy.
Aztán az anyóséknak megmondta, hogy terhes. Az anyóst ez nagyon
meglepte, gondterhelt lett, most mit tegyen… korai… próbált megoldást találni,
keresgette a gondolatait, hogy hogyan és mit tudjon ebben az esetben
csinálni. Beszélt a lányával, hogy el kellene vetetni. Még semmi tekintély,
és már gyerek lesz.
Etelka sírt, hogy fájni fog a szülés, ô nem bírja elviselni, nem bírja kihordani
a gyereket. Ahogy gondolod. Ha ez neked fáj, akkor nem… ennyit
mondtam neki. Mit tudom én… te tudod! Én inkább csak hallgattam. Egyikünk
se döntött! Megvártuk az apóst, négyesben megpróbáltunk valami
összejövetelt tartani, hogy megoldás szülessen.
Közöltük vele a dolgokat, megértette, ôt is meglepte. Mindjárt gondoltam
magamban, ezt te akartad! Most miért van, hogy mégis el akarod vetetni?
Mindegy, de mintha kicsit ideges lett volna. Jött-ment, és mondta, ezt
már el kell hogy mondjuk a testvéreknek, meg kell velük beszélni! Elvégre Jehova
187