Gomboc Arthur Title: vadnar_ildi2.qxd 02557.pdf /02500 ... - MEK

G ÉCZI JÁNOS
dig igazuk van. Aztán késôbb számon is kértem mindezt az élettôl. Felnôttként!
Hiszen én is legkisebb vagyok! Ez elég jog!
Korán rászoktam a dohányzásra. Befolyásolható voltam, könnyen tudtak
balhékba vinni. Azért néha megvédett az anyám. A zsebemben dohánytörmeléket
találtak a tanárok, rám fogták, cigarettázom. Anyám
mondta nekik, hogy a családban mindenki dohányzik, engem szoktak elküldeni
vásárolni. Kossuthot, Symphoniát, Tervet szívtak, abból kihullhatott
a dohány. Mi, gyerekek, Sellôt szívtunk. Beültünk egy bokor alá, füstöltünk,
az egész bokor füstfelhôben úszott. Émelygett a gyomrom. A haverom
az elsô dohányzás után, amikor hazament, kitaccsolt a gyönyörû
szônyegükre; ráadásul azt mondta az apjának, hogy én kínáltam a cigarettát.
Holott ô szoktatott rá engem. Én is olyan beteg voltam, hogy görcsölt
a hasam. Késôbb naponként két szál Tervet loptam anyutól.
Nem kapcsolódtam senkihez. Legalábbis teljesen. Az embereknek van
gyerekkori ideáljuk. Néha a szülôk azok, néha híres emberek. Az egyik osztálytársamnak
Hitler volt. Nem tudott róla semmit, azt sem, hogy mikor élt.
Én mindig olyan ember akartam lenni, akirôl éppen olvastam, és megtetszett
a jelleme. Ôrjöngeni tudtam a sérelmes dolgok miatt. Számos filmet néztem
meg, ha éppen halomra gyilkolták az embereket, borzasztó lelki kétségek közé
kerültem. Annyira átéltem a filmeket, hogy teljesen kikészültem, ráadásul
akkor még nem tudtam, hogy a filmen nem igaziból halnak meg a színészek.
Se a nagyapámhoz, se a nagyanyámhoz, se anyámhoz nem tudtam teljesen
kapcsolódni, mert mindegyik vért izzadva dolgozott, hogy megteremtsék
a családnak a betevô falatot. Családcentrikusak voltak, de a körülmények,
meg a vérmérsékletük idegessé tette ôket, és én nem akartam
úgy élni, mint ôk. A munkájuk alapján se becsülték ôket, keserûek voltak,
feszült légkörben éltünk. Lehet, hogy a nôvérem ezt könnyebben tudta elviselni.
Ahogy mi szerettünk volna élni, az csak álom maradt, senkit nem
érdekelt. Anyámnak egyre többet kellett dolgozni. Végül mozdonyvezetô
lett. Érdekes, én gyerekkoromban sosem akartam vasutas lenni. Három
vagy négy évig az volt az elhatározásom, akármi is lesz, de én orvossá tanulom
magamat. Hatodikra sikerült a jobb tanulók közé felverekedni az
átlagomat, de aztán utána is csak erôs közepes maradtam.
Se a tanárok, se az osztálytársaim nem szerettek. Nem kellett volna más
tudtára hoznom, hogy nekem nincs apám, és ezzel sajnáltatni magamat. Kiszolgáltatott
lettem, engem lehetett ütni, rúgni, mert nem volt senki, aki megvédjen.
A hivatalnokok, katonák és értelmiségiek gyerekeivel nem barátkozhattam,
mivel ôk jobb körülmények között éltek. Nem voltam rosszindulatú
velük sem, csak irigyeltem ôket. Egy verset is költöttem az egyikrôl:
Katonagyerek,
úgy összeverem,
hogy beleremeg.
64