Az első találkozás

„Nos.” Tétováztam. „Ha… az a valaki…”„Hívjuk Joe-nak.” Javasolta.Nevetnem kellett lelkesedésén. Tényleg úgy gondolta, hogy az igazság egy jó dolog? Hatitkaim olyan kellemesek, akkor miért rejtegetném előle őket?„Akkor Joe.” Értettem egyet. „Ha Joe figyelt volna, az időzítésnek nem kellett volna annyirapontosnak lennie.” Megráztam a fejem és elnyomtam egy reszketést arra gondolva, hogymilyen közel jártam ahhoz, hogy elkéssek ma. „Csak te tudsz bajba keveredni egy ilyen kisvárosban. Tudod, hogy lerombolhattad volna a város bűnözési statisztikáját egy évtizedre.”Ajkait lebiggyesztette, és felfújta magát. „Mi egy feltételes esetről beszélünk.”Nevettem az ingerültségén.Ajkai, bőre… Olyan lágynak tűntek. Meg akartam érinteni őket. Hozzá akartam nyomni azujjam hegyét a szemöldökei közötti redőhöz és ki akartam simítani azt. Lehetetlen. Bőrömvisszataszítaná az övét.„Igen, arról beszéltünk.” Mondtam, visszatérve a beszélgetéshez, mielőtt még teljesenelkedvteleníteném magam. „Hívhatnánk téged Jane-nek?”Felém hajolt az asztalon keresztül, minden humor és ingerültség eltűnt tágra nyílt szemeiből.„Honnan tudtad?” Kérdezte, hangja halk és mégis erőteljes volt.Elmondhatom neki az igazat? És, ha igen, mennyire részletesen?El akartam mondani neki. Ki akartam érdemelni a bizalmat, amit még mindig láttam az arcán.„Megbízhatsz bennem, tudod.” Suttogta, és előrenyújtotta egyik kezét, mint ha meg akartavolna érinteni kezeimet ott, ahol azok az üres asztal tetején pihentek előttem.Visszahúztam őket – utáltam fagyos, kő tapintású bőröm által kiváltott reakciójánakgondolatát – és ő leejtette a kezét.Tudtam, hogy megbízhattam benne a titkaim megvédésének tekintetében; teljesen megbízhatóvolt. De nem tudtam benne megbízni abban a tekintetben, hogy ezek a titkok nem rémisztikmeg. Félnie kellene. Az igazság maga volt a horror.„Nem tudom, van e választásom többé.” Motyogtam. Eszembe jutott, hogy egyszer azzalincselkedtem vele, hogy ’kivételesen figyelmetlennek’ neveztem, megsértve ezzel. Nos,legalább ezt az igazságtalanságot helyre tudtam hozni. „Tévedtem – sokkal jobb megfigyelővagy, mint gondoltam volna rólad.” És, habár lehet, hogy nem vette észre, de már nagyratartottam. Semmiről se maradt le.„Azt hittem neked mindig igazad van.” Mondta, mosolyogott, miközben incselkedett velem.„Valaha így is volt.” Valaha tudtam, mit csinálok. Valaha biztos voltam tetteimben. És mostminden fejetlen és zűrzavaros.Mégse cserélném el. Nem akartam olyan életet, amelynek volt értelme. Nem, ha a zűrzavarazt jelenti, hogy Bellával lehetek.„Tévedtem veled kapcsolatban egy másik dologgal is.” Folytattam, átirányítva a témát egymásik irányba. „Te nem a baleseteket vonzod – az nem elég széles besorolás. Te a bajtvonzod. Ha valami veszélyes dolog van 10 kilométeres körzetben, az mindig megtalál téged.”Miért őt? Mit tett, hogy ezt érdemelte?Bella arca megint komoly lett. „És magadat is ebbe a kategóriába teszed?”Az őszinteség fontosabb volt ebben a tekintetben a kérdésére, mint bármi más.„Egyértelműen.”Szemei kissé összeszűkültek – most nem gyanakvóak, hanem furcsán törődőek. Megintkinyújtotta a kezét az asztalon keresztül, lassan és megfontoltan. Pár centire elhúztam akezeimet az övétől, de figyelmen kívül hagyta ezt, szándékában volt megérinteni engem.Visszatartottam a légzésem – most nem az illata miatt, hanem a hirtelen, elsöprő feszültségmiatt. Félelem. A bőröm undort kelthet benne. Elrohanhat.Könnyedén végigsimította ujjaival a kézfejem tetejét. A kellemes, önkéntes érintésénekmelege olyan volt, amit még sose éreztem ezelőtt. Majdnem tiszta élvezet. Az lett volna, ha