Az első találkozás

Az idióta srácok fele már, arról álmodozott, hogy milyen jó lesz meghódítani, csak mertvonzotta őket az újdonság varázsa.Megpróbáltam erősebben kizárni a hangokat a fejemből.Csak néhány hangot blokkoltam le a fejemben.Tiszteletből, nem pedig ellenszenvből: a szüleimét, a két nővéremét, és a bátyáimét.Ők nyugodtan magukban tarthatták a gondolataikat, csak nagyritkán hallgattam beléjük.Mindig megpróbáltam tiszteletben tartani a privátszférájukat.Próbáltam nem odafigyelni, hátha az majd segít.Én próbáltam… tudtam, de most inkább mégsem.Rosalie éppen magára gondolt, mint általában.Elcsípett egy képet magáról, amint az éppen visszatükröződött valakinek a szemüvegéről, és aszépségén töprengett. Rosalie esze, olyan mint egy sekély medence, kevés meglepő dolgottartogat.Emmett éppen füstölgött a tegnapi elvesztett birkózó meccse miatt, amiért Jasper lenyomta.Ez az összes (korlátozott) türelmét is felemésztette, épp a visszavágót tervezgette suli utánra.Sosem éreztem rá késztetést, hogy Emmet gondolatait hallgassam, mert sosem gondoltsemmire, amit aztán ne mondott volna ki, vagy csinált volna azon nyomban.Talán az egyetlen, amit olyankor éreztem mikor a fejükben hallgatóztam a bűntudat volt,amiért hallom, amit ők nem akarják, hogy tudjak.Ha Rosalie egy sekély medence, akkor Emmett egy kristály tiszta tó.. Árnyék nélkül, titkoknélkül…És Jasper, nos ő épp szenvedett. Elnyomtam a jelet.„Edward!”- Alice szólt hozzám fejben.Azonnal csak rá összpontosítottam.Ez ugyan olyan, mintha hangosan szólt volna hozzám.Örültem is mikor a nevem, annak idején kiment a divatból. Elég bosszantó volt, bárki,bármikor gondolhatott Edward nevű ismerősre én meg mindig automatikusan felkaptam afejem.Alice és én jók vagyunk, ebben a titkos társalgásban. Csak ritkán vesznek észre minket.Lekaptam a szemem a vakolaton kígyózó vonalakról, melyeket a gondolatok rajzoltak aszemeim elé.„Hogy tartja magát?”- kérdezte tőlem. Kicsit ráncoltam a szemöldökömet és elhúztam a szám.Senki más nem vette észre. Olyan jó lett volna, Jasper feje helyett inkább, megint azunalomba mászni.Alice figyelmeztető hangját hallottam, hogy nézzek a fejébe, mert Jaspert látja a most rátörtvíziójában.Rásandított a szóban forgó srácra.„Fenyeget bármilyen veszély most a részéről?”- szuggerálta belém a gondolatot. Majdelőhívta a közeli jövőről szóló vízióját, kiszorítva a többi monoton susmorgást a fejemből. Énlassan jobbra fordítottam a fejem, hogy megnézzem az egyik téglát, aztán balra, hogy egyrepedésre pislogjak, ami a plafonon van. Csak Alice tudhatta, hogy épp a fejemet rázom.Megnyugodott.”Szólj, ha kezdene rosszra fordulni a helyzet!”A szememmel jeleztem,felnéztem a plafonra, majd le az asztalra. ”Köszönöm, hogy megteszed!”- örültem, hogy errenem kellett hangosan válaszolnom. Mégis mit mondhattam volna? Az „örömömre szolgál”elég nagy ferdítés lenne a részemről. Nem szerettem Jasper szenvedését hallgatni…Tényleg szükség van az, ilyen kísérletekre? Nem esik jól bevallanom, de mindig erősnek kellmaradnunk, hogy a szomjúság ne törjön fel bennünk.- ez is segít kitolni az ingerküszöbünket.De akkor sem túl szerencsés flörtölni a katasztrófával.. Szerintem…