Az első találkozás

Az óra haladt – lassan, és mégse elég lassan. Ez annyira új volt, ott tudtam volna így ülni velenapokig, csak hogy teljesen megtapasztaljam ezt az érzést.Volt egy tucat különböző vitám magammal, míg a percek teltek, az ésszerűség küzdött avágyakozással, miközben próbáltam megindokolni a megérintését.Végül Mr. Banner megint felkapcsolta a világítást.A világos, fluoreszkáló fényben a terem légköre visszaváltozott normálissá. Bella felsóhajtottés kinyújtózkodott, maga előtt hajlítgatva ujjait. Biztos kényelmetlen volt neki ilyen sokáigtartani azt a testtartást. Nekem egyszerűbb volt – a mozdulatlanság természetes voltszámomra.Kuncogtam a megkönnyebbült arckifejezésén. „Nos, ez érdekes volt.”„Umm.” Motyogta, tisztán megértve, hogy mire is utaltam, de nem fűzött hozzá semmit. Mitmeg nem adnék, hogy halljam, mit gondol éppen most.Felsóhajtottam. Egy kívánság se segíthetett ezen.„Mehetünk?” Kérdeztem már felállva.Grimaszolt és bizonytalanul állt lábaira, kezeit széttárta, mint ha attól félt volna, hogy elesik.Felajánlhattam volna a kezemet. Vagy azt a kezemet a könyöke alá tehettem volna – csakkönnyedén – és megtámaszthattam volna. Bizonyosan nem lett volna olyan rettenetesvétség…Nincs hiba.Nagyon csendes volt, miközben a testnevelés terem felé sétáltunk. A ránc a szemei közöttbizonyíték volt, egy jel, hogy belemélyült gondolataiba. Én is erősen gondolkodtam.Bőrének egyszeri megérintése nem árthatott neki, állította ezt az önző felem.Könnyedén mérsékelhettem volna kezem nyomóerejét. Ez nem volt egészen bonyolult, amíghatározottan kontrol alatt álltam. Tapintó érzékelésem kifinomultabb volt, mint egy emberé.Egy tucat kristálykehellyel tudtam zsonglőrködni anélkül, hogy bármelyik is eltört volna.Végig tudtam simítani egy szappanbuborékot anélkül, hogy az kipukkant volna. Amíghatározottan kontrol alatt álltam…Bella olyan volt, mint egy szappanbuborék – törékeny és múlandó. Átmeneti.Meddig tudom megindokolni jelenlétemet az ő életében? Mennyi időm van még? Lesz mégegy ilyen lehetőségem, mint ez a lehetőség, mint ez a pillanat, mint ez a másodperc? Nem leszmindig a karjaim közelében…Bella szembefordult velem a testnevelés terem előtt, és szemei kitágultak az arckifejezésemláttán. Nem beszélt. Magamat néztem a szemében visszatükröződve és láttam, hogy sajátszemeimben küzdelem tombolt. Figyeltem az arcom változását, miközben jobbik felemelvesztette a vitát.A kezem felemelkedett anélkül, hogy erre tudatos parancsot kapott volna. Olyan finoman -mint ha Bella a legvékonyabb üvegből lett volna, mint ha olyan törékeny lenne, mint egybuborék – simították végig ujjaim a meleg bőrét, ami az arccsontját fedte be. Felforrósodottbőre az érintésem alatt, és éreztem vérének lüktetését az áttetsző bőre alatt.Elég – utasítottam magamat, habár kezem égett a vágytól, hogy végigsimítsa egész arcát.Elég.Nehezemre esett visszahúzni kezemet, megállítani magamat, nehogy még közelebb menjekhozzá. Azonnal ezer különböző lehetőség futott át az agyamon – ezer különböző módjamegérintésének. Az ujjhegyem végigjárná ajkainak körvonalait. Tenyeremet az álla aláhelyezném. Kihúznám hajából a hajcsatot és hagynám azt kezembe zuhanni. Karjaimatcsípője köré fonnám, szorosan testem mellett tartva őt.Elég.Kényszerítettem magamat, hogy forduljak el és menjek minél távolabb tőle. Testem merevenmozgott – vonakodva.