Az első találkozás

dolgot, ami vele kapcsolatos. De minden másodperc hiba, amit vele töltök, és olyan kockázat,amit nem kéne vállalnom.Pont akkor vettem egy újabb lélegzetet, amikor ő szórakozottan átdobta a haját ahátára. A különösen koncentrált illat egy hulláma ütötte meg az orrom, végigégetve atorkomat.Pont, mint első nap…Akár egy súlyos labda… A gyötrelem, a kínzó, égető törökfájásismét megszédített. Alig bírtam magam a helyemen tartani. Az összes önuralmam be kellettvetnem. De ezúttal legalább nem törtem össze semmit. A bennem élő szörny felmorgott, denem lelte kedvét a gyötrelemben. Szűken összekötötték a kínjaim. Legalábbis egyelőre.Mindenféle légzést beszűntettem, és olyan messzire húzódtam a lánytól, amennyirecsak tudtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lenyűgözőnek tartsam. Minélérdekesebbnek találnám, annál nagyobb lenne az esélye annak, hogy megölöm. Ma már találtkét nyomot is, amit én hagytam neki. Hogy tudnék még egy harmadik jelet is letenni, ami nemnagyobb ezeknél? Az ő érdekében…Amint megszólalt a csengő, én már ott sem voltam. Sajnos ezzel valószínűleglerombolva az udvariasság látszatát, amin eddig ügyködtem, a mi kis társalgásunk alatt. Úgyszívtam magamba a tiszta, nedves levegőt, mintha az valami gyógyír lett volna az énnyűgömre is. Igyekeztem olyan távol kerülni a lánytól, amennyire csak lehetséges.Emmet a spanyol terem előtt várt rám. Egy pillanat alatt megértette vadarckifejezésem-„Na hogy ment?” – töprengett óvatosan magában.„Senki sem halt meg” – motyogtam. Hát ez is valami. Ekkor megláttam Alicet agondolatai végén…gondoltam…Ahogy besétáltunk a terembe, csak néhány pillanatra láttamfelvillanni a memóriájában, amint Alice óra után fürgén, pókerarccal a bioszterem felé megy,átvágva a nedves földön. Éreztem az emlékezetében a késztetést, hogy ő is felkeljen éscsatlakozzon hozzá. Majd elhatározta, hogy mégis marad. Ha Alicenak szüksége lett volna asegítségéra, szólt volna…Becsuktam a szemeimet a rémülettől és az undortól, ahogy lerogytam a helyemre.Ezek szerint nem volt sok híja, hogy megvalósítsam a gondolataimat.„Nem láttam, hogy ilyen rossz a helyzet” – suttogtam.„Nem is volt.” – nyugtatott meg. – „Hiszen senki sem halt meg, igaz?”„Igaz” – szűrtem a szavakat a fogaim között. – „Most nem.”„Talán majd könnyebb lesz”„Rendben” – motyogtam„Vagy talán megölöd őt legközelebb” – vont vállat. – „Nem te lennél az első, aki ezteljátssza. Nem ítélnénk el érte. Van, hogy néha túl jó illata van valakinek. Engem lenyűgöz azis, hogy eddig sikerült kitartanod.” – mondta a gondolataiban.„Ez nem segít, Emmet”Teljesen felháborított, hogy elfogadja azt az ötletet is, hogy megöljem a lányt, és hogyszerinte ez elkerülhetetlen. Talán az ő hibája, hogy ilyen jó az illata? (-nem hinném-)Tudom, mikor történt vele. Már ilyen. Az emléke visszarántott egy fél évszázadot, egyszürkületi vidéki útra, ahol középkorú nők csacsogva teregették ki lepedőiket, melyeket azalmafák közé kötött madzagokra dobtak. Az almák illata nehezen lógott a levegőben. Aszüretnek nemrég lett vége, és a visszautasított gyümölcsök szétszórva feküdtek a földön.Felrepedt héjuk alól cukros lé csordogált, az illatuk vastag felhőt alkotott. A frissen lekaszáltmezőről friss széna illatát hozta a szél, mely harmonikusan elegyedett az alma illatával. Éppaz úton sétált, de belefeledkezett egy nőbe, pedig épp Rosalie egyik megbízatásán volt. Az égteteje lila volt, és lágyan ment át narancssárgába, míg a nyugati fák alatt el nem tűnt. Éppfolytatta volna útját a kanyargós szekérúton, és semmi oka nem volt, hogy visszaemlékezzenerre az egészre, egészen addig, amíg az esti szellő nem fújta az arcába az egyik nő illatát.