Az első találkozás

ellentéte volt – ki kellett másznom a szakadékból, lépésről lépésre, és a feladat olyan kimerítővolt, mintha nem lenne több erőm egy közönséges halandónál.Több mint egy hónap telt el, és minden nap egyre nehezebbé vált. Csak egy dolog adottértelmet ennek az egésznek: Vártam, hogy túl legyek rajta, hogy könnyebb legyen. Alicebiztosan erre gondolt, amikor azt jósolta, hogy nem fogom tudni távol tartani magam Bellától.Látta a fájdalom fokozódását. De meg tudtam küzdeni a fájdalommal.Nem fogom tönkre tenni Bella jövőjét. Ha a sors úgy rendelte, hogy szeressem, nem az volt alegjobb, amit tehettem, hogy elkerülöm?Azt gondoltam, hogy az elkerülése nincs túl az elviselhetőség határán. Tudtam tettetni, hogysemmibe veszem, és nem figyelek rá. Tudtam tettetni, hogy nem érdeklődöm iránta. De ezvolt minden; csak látszat, nem a valóság.Figyeltem minden lélegzetvételét, csüngtem a szavain.A szenvedéseimet négy különböző kategóriába soroltam.Az első kettő megszokott volt. Az illata és a csend körülötte. Vagy, inkább – hogy afelelősség rám háruljon, ahova tartozott – a szomjúságom és a kíváncsiságom.A harmadik volt a legfőbb kínom. Szokásommá vált, hogy egyáltalán nem lélegeztembiológián. Természetesen mindig voltak kivételek – valahogy válaszolnom kellett akérdésekre, és ilyenkor kénytelen voltam levegőt venni, hogy beszélni tudjak. Valahányszormegéreztem a lány illatát, ugyanazt éreztem, mint első nap – tűz és brutális erőszakreménykedett a szabadulásban. Nehéz volt okokat találni az önuralomra az ilyenpillanatokban. És, akárcsak az első napon, a szörnyeteg ordított bennem, nagyon közel afelszínhez…A kíváncsiság kínzott legkitartóbban. Ez a kérdés soha nem ment ki a fejemből: Mire gondolmost? Amikor halkan felsóhajtott. Amikor egy hajtincset szórakozottan az ujja köré csavart.Amikor a szokásosnál erősebben csapta le a könyveit az asztalra. Amikor késve rohant be azosztályba. Amikor türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Minden elkapott mozdulataőrjítően titokzatos volt. Amikor a többi emberrel beszélt, elemeztem minden szavát éshangsúlyát. A gondolatait mondta ki, vagy azt, amit szerinte mondania kellett? Gyakran úgytűnt számomra, hogy próbálja azt mondani, amire a hallgatósága számít. Ez eszembe juttatta acsaládomat és az átlagos életünk illúzióját – ebben sokkal jobbak voltunk, mint ő. Kivéve, hatévedek, és csak képzelődtem. Miért játszott szerepet? Egy volt közülük – egy átlagostinédzser.Mike Newton volt a legmeglepőbb az összes kínom közül. Ki hitte volna, hogy egy ilyenátlagos, unalmas halandó ennyire dühítő tud lenni? Hogy őszinte legyek, egy kicsit hálás isvoltam ennek a bosszantó fiúnak; jobban, mint a többieknek, ugyanis szóval tartotta a lányt.Sokat tudtam meg Belláról ezeken a beszélgetéseken keresztül – csendben szerkesztettem alistámat – de ugyanakkor Mike közreműködése még jobban felbosszantott. Nem akartam,hogy Mike legyen az, aki megfejti a titkait. Én akartam megfejteni őket.Sokat segített, hogy Mike soha nem vette észre a lány apró meglepetéseit, az apró botlásokat.Semmit nem tudott róla. Megteremtett a gondolataiban egy olyan Bellát, aki nem létezett –egy lányt, aki pontosan olyan hétköznapi volt, mint ő maga. Nem vette észre az önzetlenségétés a bátorságát, amit elrejtett a többi ember elől, nem hallotta az abnormális érettséget akimondott szavak, gondolatok mögött. Nem vette észre, hogy amikor az anyjáról beszélt, azúgy hangzott, mintha egy felnőtt beszélne a gyerekéről, és nem fordítva – szeretőn, elnézően,gyengéden mulatva, vadul védelmezőn. Nem hallotta a türelmet a hangjában, amikor azttettette, hogy érdeklik Mike kósza történetei. És nem látta a jóságot e mögött a türelemmögött.A Mike- kel való beszélgetésein keresztül felkerült a listámra a legfontosabb tulajdonság, alegjellemzőbb, ami olyan ritka volt, mint amilyen egyszerű. Jó volt. Az összes többi ebből