Az első találkozás

Nevettem – remélem elég halkan, hogy ne hallja meg.Néztem, ahogy elbotorkál a fény felé, amely körülvette a ház elejét. Biztonságban volt abbana pillanatban. És hamarosan visszajövök, hogy erről megbizonyosodhassam.Éreztem, hogy követ a szemével, miközben távolodtam a sötét utcán. Olyan ismeretlen érzés,nem az, amihez hozzászoktam. Általában simán láttam magam valaki követő tekinteténkeresztül, ahol gondoltak rám. Ez különösen izgalmas – figyelő szemek fel nem foghatóérzése. Tudtam, ez csak azért van, mert az ő szeméről van szó.Millió gondolat futott át az agyamon, miközben céltalanul vezettem az éjszakában.Hosszú ideig köröztem az utcákban, sehova se tartva, Bellára gondolva és hihetetlenmegkönnyebbülést érezve, hogy tudja az igazat. Nem kellett többé rettegnem, hogy kitalálja,mi is vagyok. Már tudta. És nem számított neki. Még ha ez nyilvánvalóan rossz is számára,hihetetlenül felszabadító érzés az én oldalamon.Még több annál, Bellára gondoltam és a viszonzott szerelmemre. Nem tud úgy szeretni, ahogyén szeretem őt – ilyen túlfűtött, mindent elpusztító, elképesztő szerelem valószínűlegösszetörné gyenge testét. De érzései elég erősek voltak. Eléggé, hogy legyőzze az ösztönösfélelmet. Eléggé, hogy velem akarjon lenni. És hogy vele lehetek, az a legnagyobb öröm volt,amit valaha is éreztem.Egy ideig – míg egyedül voltam és senkit se bántottam meg a változatosság kedvéért –megengedtem magamnak, hogy érezzem a boldogságot a vele együtt járó tragédiát kizárva.Csak boldog voltam, mert törődött velem. Csak örültem, hogy elnyertem szeretetét. Csakelképzeltem, ahogy nap-nap után közel ülünk egymáshoz, hallom a hangját és kiérdemlem amosolyát.Magam elé képzeltem a mosolyát, szája szélei felhúzódnak, a gödröcskét a hegyes állán, ameleg és olvadt szemeit… Ujjait olyan melegnek és puhának éreztem ma este, mikormegérintette kezemet. Elképzeltem, milyen érzés lenne megérinteni finom bőrét az arcán –selymes, meleg… annyira törékeny. Olyan, mint az üveg… ijesztően törékeny.Nem láttam, hova vezettek gondolataim, míg nem túl késő lett. Míg a kétségbeejtősebezhetőségén gondolkoztam, arcának egy új képe hatolt be képzeletembe.Árnyékba burkolózva, sápadtan a félelemtől – mégis az álla szoros és eltökélt, szemeiindulatosak, teli koncentrációval, vékony teste megmerevedve, körülötte nagydarab alakok,rémálom a sötétségben…„Ah.” Morogtam, miközben a bujkáló gyűlölet, amelyet elfeledtetett a lány iránt érzettszerelmem öröme, átalakult pokoli haraggá.Egyedül voltam. Bella, bíztam benne, biztonságban volt otthon; egy pillanatig örültem neki,hogy Charlie Swan – a helyi jogfenntartók feje, képzett és felfegyverzett – volt az apja. Ennekjelentenie kellene valamit, menedéket biztosítani számára.Biztonságban volt. Nem tartana sokáig, míg bosszút állok…Nem. Jobbat érdemel. Nem engedhetem, hogy egy gyilkossal törődjön.De… mi lesz a többi emberrel?Bella biztonságban volt, igen. Angela és Jessica is, persze, biztonságban voltak az ágyukban.Mégis egy gyilkos szabadon kószált Port Angeles utcáin. Egy emberi szörnyeteg – ez csak azottani emberek problémája? Gyilkosságot elkövetni nem helyes. Tudtam. De szabadonhagyni, hogy újra támadhasson, az sem volt helyes.A szőke vendéglősnő az étteremből. A pincérnő, akire nem is nagyon figyeltem. Mindkettenbosszantottak közönségességükkel, de ez nem azt jelenti, hogy megérdemlik ezt a veszélyt.Egyiküknek sem kellene valaki Bellájának lenni.Ez a meglátás sarkallt döntésre.Észak felé fordultam és felgyorsítottam, most, hogy célom van. Bármikor is, ha problémámvolt, mely túlnőtt rajtam – valami kézzelfogható, mint ez – tudtam hova fordulhatoksegítségért.