Az első találkozás

És most – ahogy sötét haja rendetlenül szétterült sápadt arca körül, ahogy ott feküdt egyrongyos pólóban, a tagjai akaratlanul is ellazultak, telt ajkai pedig lágyan szétnyíltak -, elállttőle a lélegzetem. Illetve elállt volna, gondoltam fintorogva, ha lélegeztem volna.Nem beszélt. Talán véget ért az álma.Bámultam az arcát, és próbáltam kitalálni valamit, ami elviselhetővé tenné a jövőt.Az, hogy bántsam, nem volt elviselhető. Nincs tehát más választásom, mint hogy meg kellpróbálnom újra elmenni?A többiek már nem vitatkozhattak velem. A távollétem nem jelentene veszélyt senkire. Nemvoltak feltételezések, semmi, ami bárkit is arra késztetett volna, hogy visszagondoljon abalesetre.Ugyanúgy megremegtem, mint délután, és semmi nem tűnt lehetségesnek.Nem versenyezhettem a halandó fiúkkal, akár vonzották a lányt, akár nem. Én egy szörnyetegvoltam. Hogyan is láthatott volna másnak? Ha tudná rólam az igazságot, megijedne ésvisszautasítaná. Mint egy jövőbeli áldozat egy horrorfilmben, elrohanna, sikoltozva arettegéstől.Visszaemlékeztem az első biológiaórára… igen, pontosan ez történne.Bolondság volt azt képzelnem, hogy ha én hívtam volna meg arra a nyavalyás bálra, akkorfelhagyott volna a kibúvókereséssel, és eljött volna velem.Nem én voltam az, akit arra rendelt a sors, hogy a lány igent mondjon. Az valaki más volt,egy meleg testű ember. És én nem engedhetem meg magamnak – valamikor, amikor a lánymár igent mondott -, hogy vadásszak rá, hogy megöljem, mert a lány megérdemli őt, bárki islesz az. Igen, a lány megérdemli a szerelmet és a boldogságot azzal, akit választ.Tartoztam neki azzal, hogy megpróbálom azt tenni, ami helyes; többé nem tettethettem, hogycsak fenyeget az a veszély, hogy beleszeretek.Mindezek után már egyáltalán nem számít, ha elmegyek, mert Bella soha nem fog úgy látniengem, ahogy én akartam, hogy lásson. Soha nem fog olyannak látni, aki megérdemli aszerelmét.Soha.Össze tud törni egy halott, dermedt szív? Úgy éreztem, az enyém igenis össze tud törni.Edward. – mondta Bella.Megdermedtem, még mindig a csukott szemeit bámultam.Felébredt és észrevett? Úgy látszott, alszik, de a hangja nagyon tisztán csengett…Halkan sóhajtott, nyugtalanul megrándult és átfordult az oldalára – még mindig aludt ésálmodott.Edward. - motyogta lágyan.Rólam álmodott.Egy halott, dermedt szív újra el tud kezdeni dobogni? Úgy éreztem, az enyém erre is képes.Maradj itt. – sóhajtott. – Ne menj el. Kérlek… ne menj el.Rólam álmodott, és nem rémálom volt. Azt akarta, hogy vele maradjak, ott, az álmában.Igyekeztem szavakat találni, hogy megnevezhessem az érzéseket, amik elárasztottak, desehogy sem tudtam leírni őket. Egy hosszú pillanatig csak fuldokoltam bennük.Amikor végül a felszínre emelkedtem, már nem voltam ugyanaz, mint előtte.Az életem egy végtelen, változatlan éjszaka volt. Szükségszerűen egy örökös éjszakánakkellett lennie. De akkor hogy lehet, hogy most felkelt a nap, az éjszaka közepén?Amikor vámpírrá váltam, az átalakulás égető kínjai közepette eladtam a lelkemet és ahalandóságomat a halhatatlanságért, és meg lettem dermesztve. A testem inkább szikla volt,mint hús, maradandó és soha nem változó. És én is olyan maradtam, amilyen akkor voltam – aszemélyiségem, hogy mit szeretek, és mit nem szeretek, a szeszélyeim, a vágyaim; mindenúgy maradt, ahogy akkor volt.A legtöbbünkkel ugyanez a helyzet. Mind megdermedtünk. Élő sziklák vagyunk.