Az első találkozás

„Nem annyira, mint a reakcióid.” Mondtam őszintén, mosollyal válaszoltam mosolyára.Száját lebiggyesztette. „Rosszul reagáltam?”„Nem, ez a probléma. Mindent olyan higgadtan fogadtál – ez nem természetes.” Még egysikoly se volt. Hogy lehet ez? „Kíváncsivá tesz, hogy mire is gondolsz igazából.”Természetesen minden, amit csinál, vagy nem csinál, kíváncsivá tesz.„Mindig elmondom, mire gondolok.”„De átszerkeszted.”Fogait megint az ajkához szorította. Nem vette észre, mikor ezt csinálta – ez egy önkéntelenválasz volt a feszültségre. „Nem nagyon.”Ezek a szavak elegek voltak ahhoz, hogy kíváncsiságom tomboljon. Mit tart vissza előlemilyen eltökélten?„Eléggé, hogy őrületbe kergess.” Mondtam.Tétovázott, majd suttogott. „Nem akarod hallani.”Gondolkoznom kellett egy pillanatig, átfutottam az egész tegnap esti beszélgetésüket, szórólszóra, mielőtt rájöttem volna a kapcsolatra. Talán túl sok erőfeszítésbe is került, mert el setudtam képzelni bármit, amit ne akartam volna, hogy elmondjon nekem. És akkor – mert ahangja ugyanilyen volt tegnap este is; megint hirtelen fájdalom volt benne – emlékeztem.Egyszer megkértem őt, hogy ne mondja el, mit gondol. Sose mondd ezt - morogtam rádühösen még akkor. Megríkattam…Ezt titkolta előlem? Az irántam való érzéseinek mélységét? Hogy a szörnyeteg létem nemzavarta, és hogy azt gondolta, hogy már túl késő megváltoztatni érzéseit?Képtelen voltam beszélni, mert az öröm és a fájdalom elnyomta hangomat, a kettő közöttiellentét túl viharos volt, hogy értelmesen válaszolhattam volna. Csend volt a kocsiba,eltekintve szívének és tüdejének állandó ritmusától.„Hol van a családod többi tagja?” Kérdezte hirtelen.Mély lélegzetet vettem – először igazi fájdalommal érzékeltem az illatát a kocsiban; márhozzá voltam szokva, értettem meg elégedetten – és közömbösségre kényszerítettem magamatmegint.„Rosalie kocsijával jöttek.” Leparkoltam a kérdéses kocsi melletti üres helyre. Elrejtettemmosolyomat, miközben láttam szemeit tágra nyílni. „Feltűnő, igaz?”„Um, wow. Ha ez az övé, akkor miért veled szokott jönni?”Rosalie élvezte volna Bella reakcióját… ha elfogulatlan lenne Bellával szemben, amivalószínűleg nem fog megtörténni.„Mint ahogy mondtam, ez feltűnő. Mi próbálunk beilleszkedni.”„Nem sikerült.” Mondta, és gondtalanul felnevetett.Nevetésének vidám, hiánytalanul nyugodt hangja felmelegítette üres mellkasomat, még hafejem tele is volt kétséggel.„Szóval, miért vezetett ma Rosalie, ha ez feltűnőbb?” Kíváncsiskodott.„Nem vetted észre? Most minden szabályt megszegek.”Válaszomnak enyhén figyelmeztetőnek kellett volna lennie – olyasminek, természetesen Bellanevetett rajta.Nem várta meg, hogy kinyissam neki az ajtót, pont, mint tegnap este. Normálisnak kellettlátszanom az iskolában – így nem tudtam elég gyorsan mozogni, hogy megelőzzem ezt – dehozzá kell szoknia ahhoz, hogy udvariasan bánnak vele, és minél hamarabb.Olyan közel sétáltam mellette, amennyire mertem, óvatosan figyeltem minden jelre, amelyfelzaklatná őt közelségem miatt. Kétszer felém libbent a keze és aztán visszarántotta azt. Úgytűnt, mintha meg akarna érinteni… Légzésem felgyorsult.„Miért van egyáltalán ilyen autóitok? Ha nem akartok kitűnni?” Kérdezte, miközbensétáltunk.„Egy gyengepont.” Ismerte el. „Szeretünk gyorsan vezetni.”