Az első találkozás

„Sose volt balesetem, Bella. Még büntetőcédulát se kaptam soha.” Rávigyorogtam ésmegérintettem a homlokom. Egyre viccesebb lett a helyzet – képtelenség, hogy valamiolyannal viccelődök vele, ami titkos és különleges. „Beépített radarom van.”„Nagyon vicces.” Mondta gúnyosan, a hangja inkább rémült volt, mint dühös. „Charlierendőr, emlékszel? Úgy neveltek, hogy tartsam be a közlekedési szabályokat. Mellesleg, hanekimegyünk egy fának, te valószínűleg csak simán elsétálhatsz.”„Valószínűleg.” Ismételtem és minden humor nélkül nevettem. Igen, teljesen másképp élnénkár egy autóbalesetet. Teljes joggal aggódott, a vezetési képességeim ellenére… „De te nem.”Sóhajtottam, majd hagytam, hogy a kocsi lassuljon. „Boldog vagy?”A kilométerórát nézte. „Majdnem.”Még mindig túl gyors neki? „Utálok lassan vezetni.” Motyogtam, de hagytam, hogy a mutatómég egy sávval lejjebb menjen.„Ez neked lassú?” Kérdezte.„Eleget kommentáltad a vezetési stílusomat.” Mondtam türelmetlenül. Hányszor tért már ki akérdésem elől? Háromszor? Ilyen borzalmasak a feltevései? Tudnom kell – most azonnal.„Még mindig várom a legutóbbi elméletedet.”Megint elkezdte rágni az ajkát, az arckifejezése feldúlt lett, majdnem fájdalmas.Uralkodtam a türelmetlenségemen és lágyabb lett a hangom. Nem akartam, hogy szomorúlegyen.„Nem fogok nevetni.” Ígértem és azt reméltem, hogy csak azért nem akar beszélni, mertzavarban van.„Attól félek, hogy mérges leszel rám.” Suttogta.A hangomat higgadt volt. „Ennyire szörnyű?„Eléggé, igen.”Lefelé nézett, megtagadva, hogy találkozzon a tekintetünk. Múltak a másodpercek.„Csak mondd.” Ösztönöztem.A hangja halk volt. „Nem tudom, hogyan kezdjem.”„Miért nem kezded az elején?” Emlékeztem a vacsora előtti szavaira. „Azt mondtad, hogynem egyedül jöttél rá.”„Nem.” Egyetértett és ismét hallgatott.Ösztönözni akartam valamivel. „Miből indultál ki – egy könyvből? Egy filmből?”Át kellett volna néznem a gyűjteményeit, mikor nem volt otthon. Nem tudom, hogy a kopottkönyvei között fellelhető-e Bram Stoker vagy Anne Rice…„Nem.” Mondta megint. „Szombaton történt, a parton.”Erre nem számítottam. A rólunk szóló helyi pletykák soha nem voltak túl furcsák… vagy túlpontosak. Van valami új pletyka, amiről lemaradtam? Bella fellesett a kezeiről és látta ameglepődést az arcomon.„Összefutottam egy régi családi baráttal – Jacob Blackkel.” Kezdte el mesélni. „Az apja ésCharlie születésem óta barátok.”Jacob Black – a név nem volt ismerős, és mégis emlékeztetett engem valamire…valamikorról, nagyon régről… Kibámultam a szélvédőn, átgondoltam az emlékeimet valamikapcsolat után kutatva.„Az apja az egyike a Quileute öregeknek.” Mondta.Jacob Black. Ephraim Black. Egy leszármazott, kétségtelenül.Ez olyan rossz, amennyire csak lehet.Bella tudja az igazat.Gondolataim szárnyaltak, ahogy az autó száguldott a sötét úton, a testem megmerevedett agyötrődéstől – mozdulatlan voltam, eltekintve egy apró, automatikus cselekedettől, hogykormányoztam a kocsit.Bella tudja az igazat.