Az első találkozás

„Nem hinném. Már mondtam, a legtöbb emberen könnyű átlátni.”„Kivéve engem, természetesen.”„Igen. Kivéve téged.” Minden tekintetben kivétel volt? Nem lenne igazságosabb – tekintvemindent, amivel most kell megbirkóznom – ha legalább hallhatnék valamit a fejéből? Olyansok, amit kérek? „Kíváncsi vagyok, miért van ez így?”Belenéztem a szemébe, megpróbálva megint…Elnézett. Kinyitotta a limonádéját és gyorsan belekortyolt, szemei az asztalt nézték.„Nem vagy éhes?” Kérdeztem.„Nem.” Az üres asztalt nézte kettőnk közt. „És te?”„Nem, én nem vagyok éhes.” Mondtam. Biztos, hogy nem voltam éhes.Az asztalt bámulta lebiggyesztett ajkakkal. Vártam.„Megtennél nekem egy szívességet?” Kérdezte, hirtelen a szemembe nézett.Mit akarhatott tőlem? Az igazságot akarja tudni, amit nem mondhatok el neki – az igazat,amit nem akartam, hogy valaha is megtudjon?„Attól függ, mit akarsz.”„Nem nagydolog.” Ígérte.Kíváncsian vártam.„Csak azon tűnődöm… ” Mondta lassan, limonádés üvegét bámulva, ujjaival körözve az üvegszáján. „Legközelebb figyelmeztethetnél, ha úgy döntenél, hogy átnézel rajtam a sajátérdekemben? Csak hogy felkészülhessem.”Figyelmeztetést akart? Mintha rossz dolog lenne számára, ha én kerülöm őt… Mosolyogtam.„Ez ésszerűnek tűnik.” Értettem egyet.„Köszönöm.” Mondta és felnézett rám. Arca megenyhült, és nevetni akartam sajátmegkönnyebbülésemen.„Kérhetek én is valamit cserébe?” Kérdeztem reménykedve.„Egyet.” Engedélyezte.„Mondj nekem egy elméletet.”Elpirult. „Azt nem.”„Feltétel nélkül ígérted meg.” Ellenkeztem.„És te már szegtél meg ígéretet.” Vágott vissza.Ezzel megfogott.„Csak egy elméletet – nem fogok nevetni.”„Igen, nevetni fogsz.” Elég biztos volt ebben, bár nem tudtam semmi olyanra gondolni, amivicces lehetne.Próbáltam újra meggyőzni. Mélyen a szemébe néztem – ilyen szemekbe könnyű elmerülni –és suttogtam. „Kérlek?”Pislogott és arca üressé vált.Nos, pontosan ezt a reakciót akartam elérni.„Ööö, mi van?” Kérdezte. Kábának tűnt. Mi baja lehet?De még nem adtam fel.„Kérlek, mondj nekem csak egyetlen egy elméletet.” Könyörögtem lány, nem rémisztőhangon, egyenesen a szemébe nézve.Meglepetésemre és elégedettségemre működött a dolog.„Ööö, nos, megcsípett egy radioaktív pók?”Képregények? Nem csoda, hogy azt hitte, kinevetem.„Ez nem valami kreatív.” Csipkelődtem, próbáltam elrejteni megkönnyebbülésemet.„Sajnálom, ez minden, amim van.” Mondta megsértve.Ez még inkább megenyhített. Képes voltam megint incselkedni vele.„Még közel se jársz.”„Pókok?”