Az első találkozás

Egyikőjük átnézett az utcán, ideges volt – nem akarta, hogy rajta kapják a lány zaklatásán – ésmegadta nekem, amire szükségem volt. Felismertem a kereszteződést, ami felé nézett.Átrepültem a piros lámpa alatt, átcsusszanva egy elég szűk résen két kocsi között aforgalomban. Dudák harsogtak mögöttem.A telefonom vibrált a zsebemben. Nem figyeltem rá.Lonnie lassan mozgott Bella felé, hogy elnyújtsa a bizonytalanságot – a rémület pillanatát,hogy élvezhesse azt. Várta, hogy Bella sikítson, felkészülve a támadásra.De Bella összeszorította állkapcsát, és mereven tartotta magát. Lonnie meg volt lepve – aztvárta, hogy megpróbál elfutni. Meglepettség és egy kis csalódottság. Szerette levadászni azáldozatait, a vadászat nyújtotta adrenalint.Ez bátor. Talán jobb is így, gondolom… több harci szellem van benne.Egy háztömbnyire voltam. A szörnyeteg most már hallhatta a motor zúgását, de nem figyeltfel rá, túlságosan is az áldozatára koncentrált.Szerettem volna látni, mennyire élvezné a vadászatot, ha ő lenne az áldozat. Szeretném tudni,mit gondolna az én vadászstílusomról.A fejem másik parcellájában már ki is választottam jó pár kínzást, amelynek tanúja voltamönbíráskodó napjaimon, és kerestem köztük a legfájdalmasabbat. Szenvedni fog ezért. Kínokközött fog vonaglani. A többiek csupán meghalnak a részvételükért, de Lonnie sokáig fogkönyörögni a halálért, mielőtt megadnám neki azt az ajándékot.Az úton állt, szemben Bellával.Élesen befordultam a sarkon, fényszóróim bevilágították a helyszínt, és a többiekmegmerevedtek a helyükön. Elüthettem volna a vezérüket, elugrott az útról, de az túl könnyűhalál lett volna számára.Hagytam a kocsit kipörögni, minden irányban kilengeni, és aztán visszafordult arra, amerrőljöttem, és így az utas oldali ajtó volt Bella közelében. Kinyitottam, és ő máris a kocsi felérohant.„Szállj be.” Morogtam.Mi a fene?Tudtam, hogy ez rossz ötlet volt! Nincs egyedül.El kellene futnom?Szerintem hányni fogok…Bella tétovázás nélkül beugrott a nyitott ajtón át, és becsapta azt maga mögött.És aztán felnézett rám a legbizalomteljesebb arckifejezéssel, amit valaha láttam emberi arcon,és minden erőszakos tervem szétporladt.Nem tartott egy másodpercbe se, hogy lássam, nem hagyhatom őt a kocsiba, míg a négyférfival elrendezem a dolgot az utcán. Mit mondhatnék neki: ne nézd? Ha! Mikor tette azt,amire kértem? Mikor tette a biztonságos dolgot?Elvigyem őket innen, el a látómezejéből, és itt hagyjam egyedül? Nem valószínű, hogy egymásik veszélyes ember is zsákmányra vadásszon ma este Port Angeles utcáin, de az sevalószínű, hogy nem-e ez lenne az első ilyen! Mint egy mágnes, úgy vonzott minden veszélytmaga felé. Nem engedhetem, hogy eltűnjön a szemem elől.Neki úgy tűnhetett, ahogy beült, ugyanabban a pillanatban fel is gyorsítottam, elmenekítve őtaz üldözői elől olyan gyorsan, hogy azok csak tátott szájjal és értetlen arckifejezéssel néztek akocsi után. Nem vette észre belső tétovázásomat. Azt feltételezhette, hogy az elmenekítésevolt a terv a kezdetektől.Még csak meg se lökhettem a kocsival Lonnie-t. Az megijesztette volna Bellát.Olyan brutálisan akartam a halálát, hogy annak szüksége visszhangzott a fülemben éselhomályosította látásomat és volt egy íz a nyelvemen. Izmaim rángatóztak a nyomástól, avágytól, a szükségségtől. Meg kellett ölnöm. Szép lassan megnyúzhatnám, apránként, a bőrtaz izmokról, az izmokat a csontokról…