Az első találkozás

Meg akartam forgatni a szemeimet. Természetesen tökéletesítenünk kellett az ilyenmegtévesztéseket.„Ha valaki arra tüzelne, hogy egyél sarat, megtennéd, igaz?”Orra megrándult és mosolygott. „Egyszer megtettem… fogadásból. Nem volt olyan rossz.”Felnevettem. „Felteszem, nem vagyok meglepve.”Barátságosan néznek ki, igaz? Jó testbeszéd. Majd közlöm Bellával később észrevételeimet.Úgy hajol Bella felé, ahogy akkor kell, ha érdeklődik iránta. Érdeklődőnek tűnik. Olyan…tökéletes. Jessica felsóhajtott. Pompás.Találkoztam Jessica kíváncsi szemeivel, és idegesen félre is nézett, a mellette ülő lány felékacarászott.Hmmm. Talán jobb Mike mellett maradni. Valóság, nem fantázia…„Jessica elemez mindent, amit teszek.” Informáltam Bellát. „Majd mindent közöl veledkésőbb.”Visszatoltam elé az ételt – pizza, vettem észre – azon tűnődve, hogy lenne a legjobbelkezdeni. Korábbi csalódottságom fellobbant, miközben a szavakat ismételtem a fejemben:Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogy segíthetnék ezen.Beleharapott ugyanabba a pizza szeletbe. Lenyűgözött, mennyire bizakodó volt.Természetesen nem tudta, hogy mérgező voltam – nem mintha a megosztott étel ártalmaslenne rá. Mégis, azt vártam, hogy másképp kezel majd engem. Mintha valami más lennék.Soha se tette – legalábbis nem negatív értelemben…Udvariasan kezdtem bele.„Szóval a pincérnő csinos volt, igaz?”Megint felvonta szemöldökét. „Te tényleg nem vetted észre?”Mintha bármelyik nő reménykedhetne abba, hogy elvonhatja figyelmemet Belláról.Képtelenség, megint.„Nem. Nem figyeltem rá. Sok minden járt az eszembe.” Legfőképp a vékony blúzának lágytapadása…Jó dolog volt, hogy ma ezt a csúnya pulóvert viselte.„Szegény lány.” Mondta Bella mosolyogva.Tetszett neki, hogy egyáltalán nem találtam a pincérnőt érdekesnek. Meg tudtam ezt érteni.Hányszor képzeltem el, hogy nyomorékká teszem Mike Newton-t a biológia teremben?Nem hihette őszintén azt, hogy az emberi érzései, amelyek a tizenhét rövid, halandó évei alattvalósultak meg, erősebbek lehettek, mint a hallhatatlan szenvedély, ami egy évszázad alatthalmozódott fel bennem.„Valamit mondtál Jessicának…” Nem tudtam a hangomat közömbösnek mutatni. „Nos, ezzavar engem.”Azonnal védekező lett. „Nem vagyok meglepve, hogy hallottál valamit, ami nem tetszett.Tudod, mit mondanak a hallgatózókról.”A hallgatózók semmi jót nem hallanak magukról, ezt mondták.„Figyelmeztettelek, hogy hallgatózni fogok.” Emlékeztettem.„És én figyelmeztettelek, hogy nem akarsz mindent tudni, amit gondolok.”Ah, arra gondol, mikor megríkattam. A bűntudat tompábbá tette a hangomat. „Megtetted.Azonban nincs pontosan igazad. Tudni akarom, amit gondolsz – mindent. Én csak aztkívánom… hogy ne gondolj bizonyos dolgokra.”Még több fél-hazugság. Tudtam, hogy nem kellene azt akarnom, hogy törődjön velem. Deakartam. Persze, hogy akartam.„Ez aztán a különbség.” Morogta mogorván nézve rám.„De nem ez a lényeg ebben a pillanatban.”„Akkor mi az?”