Az első találkozás

Jessicát is figyeltem lazán, Bellához való kérdéseit finomítgatta. Alig vártam a negyedik órát,tízszer olyan türelmetlen és nyugtalan voltam, mint a kíváncsi emberlány, aki friss pletykáravágyott.És Angela Weber-t is figyeltem.Nem felejtettem el a hálát, amit iránta éreztem – elsősorban azért, mert csak kedves dolgokragondolt Bellával kapcsolatban, majd pedig a tegnap esti segítségéért. Szóval egész reggel csakvártam, hogy találjak valamit, amit akart. Biztos voltam benne hogy könnyen rájövök; mintminden más embernek, lennie kellett valami csecsebecsének vagy játékszernek, amit nagyonakart volna. Talán több is. Küldhettem volna neki valamit névtelenül, így egálban lennénk.De Angela majdnem olyan kifürkészhetetlen volt, mint Bella. Egy tinédzserhez képest bizarrmódon elégedett volt. Boldog. Talán ez volt az oka szokatlan kedvességének – egyike voltazon ritka embereknek, akiknek megvolt, amit akartak, és azt akartak, ami már megvolt nekik.Ha nem figyelt a tanáraira és a jegyzetére, akkor iker kisöccseire gondolt, akiket elvisz majd apartra hétvégén – majdnem anyai örömmel gondolt izgatottságukra. Gyakran vigyázott rájuk,de ez nem okozott neki gondot… Ez nagyon aranyos.De nem igazán segít rajtam.Valamit csak akarhat. Tovább kell keresgélnem. De csak később. Eljött Bella matek órájaJessicával.Nem figyeltem merre megyek, miközben angol órára tartottam. Jessica már a helyén volt,mindkét lábbal a földet kopogtatta türelmetlenül, miközben Bella érkezésére várt.Ennek ellenére, mihelyt elfoglaltam kijelölt helyem a teremben, teljesen nyugodt lettem.Emlékeztetnem kellett magam, hogy időnként mozduljak meg. Fenntartani a látszatot. Nehézvolt, gondolataim Jessica gondolataira fókuszáltak. Reméltem, hogy figyelmes lesz, ténylegmegpróbálja olvasni Bella arcát számomra.Jessica intenzíven toporzékolt, mikor Bella besétált a terembe.Úgy tűnik… rosszkedvű. Miért? Talán semmi sincs Edward Cullen-nel. Ez csalódás lenne.Kivéve… akkor még mindig szabad… ha most hirtelen randizni akarna, nem okoznanehézséget kisegítenem őt…Bella arca nem tűnt rosszkedvűnek, hanem vonakodó volt. Aggódott – tudta, hogy mindenthallok ebből. Mosolyogtam magamon.„Mondj el mindent!” Követelte, miközben Bella még a kabátját a széke háttáblájáraakasztotta. Kimérten és vonakodóan mozgott.Ugh, olyan lassú. Vágjunk már a közepébe!„Mit akarsz tudni?” Bella húzta az időt, miközben leült a helyére.„Mi történt tagnap este?”„Elvitt vacsorázni, majd hazavitt.”És aztán? Gyerünk már, ennél többnek kell lennie! Akárhogy is, hazudik, nagyon jól tudom.Ki fogom szedni belőle.„Hogy értél haza olyan gyorsan?”Láttam, hogy Bella forgatta szemeit a gyanakvó Jessicára.„Úgy vezet, mint egy dühöngő őrült. Rémisztő volt.”Apró mosoly jelent meg az arcán, és én hangosan felnevettem, félbeszakítva Mr. Masonbejelentését. Próbáltam köhögésnek álcázni a nevetésem, de senki se hitte el. Mr. Mason egyingerült pillantást vetett rám, de még arra se voltam hajlandó, hogy meghallgassam a mögötterejlő gondolatokat. Jessicát hallgattam.Huh. Úgy tűnik, az igazat mondja. Miért kell mindent szavanként kihúznom belőle? Énkérkednék vele, ha a helyében lehetnél.„Az egy randi volt? - Te mondtad neki, hogy ott találkozzatok?”Jessica meglepve nézett végig Bella arckifejezésén, és csalódott volt, amiért az őszinténektűnt.