Az első találkozás

„Mondj még valamit.” Mondta hirtelen, hangja fájdalomtól torz.Óvatosan megfigyeltem.Szenvedett. Hogy hagyhattam ezt?„Mi mást akarsz még tudni?” Kérdeztem, próbáltam kitalálni valamit, amivel nem bánthatom.Nem kellene szenvednie. Nem hagyhatom, hogy megbántódjon.„Meséld el, hogy miért állatokra vadásztok emberek helyett?” Kérdezte még mindigfájdalmas hangon.Nem nyilvánvaló? Vagy talán ez se számít neki.„Nem akarok szörnyeteg lenni.” Motyogtam.„De az állatok nem nyújtanak eleget?”Egy másik hasonlatot kerestem, hogy megérthesse. „Nem vagyok biztos benne, persze, de ezolyan mintha tofun és szójatejen élnél, vegetáriánusoknak hívjuk magunkat, ez a mi kisviccünk. Nem elégíti ki teljesen az étvágyunkat – vagy inkább a szomjúságunkat. De elégerőssé tesz minket, hogy ellenálljunk. Legtöbbször.” A hangom halkabb lett; szégyeltemmagam, hogy ilyen veszélybe sodortam. Veszélybe, amit tovább folytatok… „Néha nehezebb,mint máskor.”„Most nagyon nehéz neked?”Sóhajtottam. Persze, hogy feltette azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni. „Igen.”Ismertem be.Ezúttal tisztán láttam előre a testi reakcióját: légzése egyenletes maradt, szívverése stabil volt.Számítottam erre, de még mindig nem értettem. Hogy lehet, hogy nem fél?„De te most nem vagy éhes.” Jelentette ki, teljesen biztos volt magában.„Miből gondolod?”„A szemed.” Mondta egyszerűen. „Mondtam, hogy van egy elméletem. Észrevettem, hogy azemberek – főleg a férfiak – mogorvábbak, amikor éhesek.”Kuncogtam a leíráson: mogorva. Ez egy szépítő körülírás. De teljesen igaza volt, mint mindig.„Jó megfigyelő vagy, igaz?” Nevettem újra.Mosolygott egy kicsit, a ránc ismét feltűnt a szemei közt, mint ha koncentrálna valamire.„A hétvégén vadászni voltatok Emmettel? Kérdezte, miután a nevetésem csillapodott. Aközömbös hang, ahogy beszélt, egyszerre volt elbűvölő és idegesítő. Tényleg ilyen könnyedénel tudott fogadni mindent? Közelebb voltam a kétségbeeséshez, mint ő.„Igen.” Mondtam, majd mikor már azon voltam, hogy hagyom ezt a témát, azt a kényszertéreztem, mint az étteremben. Azt akartam, hogy ismerjen meg. „Nem akartam elmenni.”Kezdtem lassan. „De szükséges volt. Egy kicsit könnyebb veled lennem, ha nem vagyokszomjas.”„Miért nem akartál elmenni?”Mély levegőt vettem, és felé fordultam, tekintetünk találkozott. Ez a fajta őszinteség elégbonyolult volt ebben a különös esetben.„Mert… nyugtalan leszek...” Ez a szó kielégítő, de nem elég erős. „… ha távol vagyok tőled.Nem vicceltem, mikor megkértelek múlt csütörtökön, hogy próbálj nem beleesni a tengerbevagy balesetet szenvedni. Egész hétvégén zaklatott voltam, miattad aggódtam. És azok után,ami ma este történt, meg vagyok lepve, hogy túlélted a hétvégét sértetlenül.” Aztán eszembejutott a karcolás a tenyerén. „Nos, majdnem teljesen sértetlenül.” Módosítottam.„Mi?”„A kezed.” Emlékeztettem.Sóhajtott, majd fintorgott. „Elestem.”Jól tippeltem. „Erre gondoltam.” Mondtam, képtelen voltam visszatartani a mosolyom.„Feltételezem, a te esetedben ez lehetett volna rosszabb is – és ez a lehetőség kínzott engemegész időn át, míg távol voltam. Nagyon hosszú három nap volt. Tényleg Emmett idegeire