Az első találkozás

Már néztem. Minden amit csináltam, hogy őt néztem. Hogy értette ezt?„Én teljesen átlagos vagyok.” Magyarázta. „Nos, kivéve a rossz dolgokat, mint minden halálközeli élmény és hogy olyan ügyetlen vagyok, majdnem hadirokkant. És nézz magadra.”Felém legyezett a levegőben, mintha rámutatott volna valami olyan kézenfekvőre, amit nem isérdemes kimondani.Azt gondolta, hogy átlagos? Azt hitte, hogy én valahogy vonzóbb voltam az ő szemében?Kinek a véleménye szerint? Az ostoba, szűk látókörű, vak embereké szerint, mint Jessica ésMs. Cope? Hogy nem vette észre, hogy ő a leggyönyörűbb… a legtökéletesebb… Ezek aszavak nem voltak elég kifejezők.És fogalma se volt róla.„Nem látod magad elég tisztán, tudod?” Mondtam neki. „Elismerem, hogy teljesen igazad vana rossz dolgokkal kapcsolatban…” Humortalanul nevettem. Nem találtam viccesnek a gonoszvégzetet, amely vadászott rá. Az ügyetlenség azonban elég szórakoztató volt. Imádnivaló. Hittvolna nekem, ha azt mondom, hogy kívül-belül gyönyörű? Talán ösztönzőbbnek találta volnaaz alátámasztást. „De te nem hallottad, hogy mit gondolt az összes emberi hímnemű az elsőnapon.”Ah, azon gondolatok reménye, izgalma, lelkesedése. A gyorsaság, amivel ezek a gondolatoklehetetlen fantáziává váltak. Lehetetlen, mert Bella egyiküket se akarta.Én voltam az egyetlen, akinek igent mondott.Mosolyom biztos önelégült volt.Arca üres volt a meglepettségtől. „Ezt nem hiszem el.” Motyogta.„Most az egyszer bízz bennem – te az átlagos ellentétje vagy.”Már a létezése is elég volt ahhoz, hogy igazolja az egész világ teremtését.Nem volt hozzászokva a bókokhoz, ezt láttam. Még egy olyan dolog, amelyhez hozzá kellszoknia. Elpirult és témát változtatott. „De én nem búcsúzom el.”„Hát nem látod? Ez bizonyítja az igazamat. Én törődöm veled a legjobban, mert ha megtudnám tenni…” Lehetek valaha is elég önzetlen ahhoz, hogy a helyes dolgot tegyem?Kétségbeesésemben ráztam a fejem. Meg kell találnom hozzá az akaraterőt. Megérdemelte,hogy éljen. És nem azt, amit Alice látott közeledni. „Ha az a helyes, hogy elmenjek…” Ésennek kell lennie a helyes dolognak, igaz? Nincs semmilyen meggondolatlan angyal. Bellanem tartozott hozzám. „Akkor inkább magamat bántanám meg, mint téged, hogy biztonságbatartsalak.”Miközben ezeket a szavakat mondtam, azt akartam, hogy igazak is legyenek.Rám nézett. Valahogy a szavaim feldühítették. „És nem gondolod, hogy én is megtennémugyanezt?” Követelte haragosan.Olyan dühös – olyan lágy és olyan törékeny. Hogy bánthatott volna bárkit is? „Neked sosekell meghozni ezt a döntést.” Mondtam neki újból szomorúan a kettőnk közötti óriásikülönbségre gondolva.Rám bámult, az aggodalom váltotta fel a dühöt a szemeiben és és a ránc köztük megintfelbukkant.Valami igazán nagy baj lehetett a világegyetem rendjével, ha valaki ilyen jó és törékeny nemérdemelt meg egy védőangyalt, aki távol tartotta volna a bajtól.Nos, gondoltam sötét humorral, legalább van egy védő vámpírja.Mosolyogtam. Mennyire szerettem az ürügyemet a maradásra. „Természetesen tebiztonságban tartásod kezd olyan érzés kelteni, mint egy teljes munkaidőt igénylőfoglalkozás, amely megköveteli az állandó jelenlétemet.”Ő is mosolygott. „Senki se próbált ma eltenni láb alól.” Mondta könnyedén, majd arcatalálgatóvá vált egy fél pillanatra, mielőtt a szeme átlátszatlan lett megint.„Még.” Tettem hozzá szárazan.