Az első találkozás

Bella arca higgadt, szemei komolyak voltak. Száját egy kissé összeszorította, ami szerintemaggódásra utalt. De miért aggódott? A saját biztonsága miatt? Vagy az én gyötrelmem miatt?Tovább néztem őt, próbáltam értelmet nyerni zavaros arckifejezéséből.Ő is mereven nézett rám. Szemei egy pillanattal később nagyobbra nyíltak, pupillái kitágultak,pedig nem változott meg a fényviszony.A légzésem felgyorsult, és hirtelen a kocsiban lévő csend úgy tűnt, mintha zümmögne, pontúgy, mint a biológia teremben ma délután. A vibrálás megint megjelent köztünk, és amegérintése iránt érzett vágyam enyhén szólva erősebb volt, mint a szomjúság általiigényeim.A lüktető elektromosság olyan érzés volt, mint ha megint lenne pulzusom. Testem érezte ezt.Mint ha ember lettem volna. Jobban, mint bármi mást a világon, érezni akartam ajkainakmelegét az enyémeken. Egy pillanatig kétségbeesetten harcoltam, hogy erőt, kontrolt találjakarra, hogy képes legyek számat olyan közel engedni a bőréhez…Szakadozottan beszívta a levegőt, és csak ekkor vettem észre, hogy mikor az én légzésemfelgyorsult, az övé azzal egy időben leállt.Lehunytam a szemem, így próbálva megszakítani a közöttünk lévő kapcsolatot.Nincs több hiba.Bella létezése ezer finoman egyensúlyban lévő kémiai folyamat, amit oly könnyen szétlehetett zúzni. Tüdejének ritmikus mozgása, az oxigén áramlása élet-halál kérdése voltszámára. Törékeny szívének csapkodó verése annyiféleképpen megállhatott, buta balesetekvagy betegségek miatt vagy… miattam.Nem hittem, hogy a családom bármelyik tagja tétovázott volna, ha valamelyikük esélytkapna a visszaváltozásra – ha valamelyikük elcserélhetné a hallhatatlanságot a halandóságra.Mindegyikünk tűzbe állna ezért cserébe. Égnénk annyi napig vagy évszázadig, amíg csakszükséges lenne.A mi fajtánkból a legtöbben mindenek felé emelik a halhatatlanságot. Még az emberek is ezután sóvárognak, felkutatva olyan sötét helyeket olyanok után, akik megadhatják nekik alegsötétebb ajándékot…Nem mi. Nem az én családom. Mi bármit megadnánk, hogy újból emberek lehessünk.De egyikünk se akart még ennyire kétségbeesetten visszaváltozni, mint én most.Néztem a szinte láthatatlan hibákat és repedéseket a szélvédőn, mint ha azok valamimegoldást rejtenének az üvegen. Az elektromosság nem tompult el, és koncentrálnom kellett,hogy kezeimet a kormányon tartsam.Jobb kezem elkezdett megint sajogni fájdalommentesen, úgy mint mikor megérintettem Bellátezelőtt.„Bella, azt hiszem, most be kellene menned.”Azonnal szót fogadott hozzászólás nélkül, kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót magamögött. Megérezte a lehetséges katasztrófát, csak úgy, mint én?Neki is fájt elhagynia engem, mint ahogy nekem fájt elengednem őt? Az egyetlen vigasz azvolt, hogy hamarosan láthattam. Hamarabb, mint ahogy ő láthat engem. Mosolyogtam ezen,majd leengedtem az ablakot és odahajoltam, hogy beszéljek vele még egyszer – most márbiztonságosabb volt, így, hogy testének melege a kocsin kívül volt.Visszafordult, hogy lássa, mit akarok. Kíváncsi volt.Még mindig kíváncsi volt, habár egész nap annyi kérdést tett fel nekem. Az én kíváncsiságomteljesen kielégítetlen maradt; a kérdéseire adott válaszaim csak az én titkaimat fedte fel – csakegy keveset tudtam meg róla, és még több sejtetést. Ez nem volt igazságos.„Oh, Bella?”„Igen?”„Holnap az én köröm jön?”Homlokát ráncolta. „A te köröd mire?”