Az első találkozás

„Az biztos,” értett egyet Emmett. A hangja még mindig közel volt a nevetéshez. Emmettreszámíthattam, hogy megtalálja a viccet, életem pusztulásában.„Azt hiszem, a terv ugyanaz maradt.” Mondta Carlisle gondolataiba merülve. „Maradunk, ésfigyelünk. Nyilvánvalóan, senki sem fog… ártani a lánynak.”Megmerevedtem.„Igen.” mondta csendesen Jasper. „Egyetértek. Ha Alice csak ezt a két variációt látja–”„Nem!” A hangom nem felkiáltás, morgás, vagy kétségbeesett üvöltés volt, inkább a háromkombinációja. „Nem!”El kellett mennem, hogy távol legyek gondolataik hangjától – Rosalie önelégült undorától,Emmett humorától, Carlisle végtelen türelmétől…Rosszabb: Alice bizalmától. Jasper bizalmától, ebben a bizalomban.Ennél is rosszabb: Esme… örömétől.Kisiettem a szobából. Esme megérintette a karomat, ahogy elhaladtam mellette, de észre semvettem a mozdulatot.Futottam, mielőtt kiértem volna a házból. Egyetlen ugrással átkeltem a folyón, és bevetettemmagamat az erdőbe. Megint esett, olyan erősen, hogy néhány pillanat alatt teljesen eláztam.Szerettem a vastag vízfüggönyt – egy falat képezett köztem, és a világ többi része között.Bezárt, hagyva, hogy egyedül legyek.Kelet felé tartottam, át a hegyeken, anélkül, hogy egyszer is megálltam volna, mielőttmegláttam Seattle fényeit. Megálltam, mielőtt elértem volna az emberi civilizáció határát.Az esőtől körülzárva, teljesen egyedül, végül is szembe kellett néznem azzal, amit tettem –azzal, ahogy tönkretettem a jövőt.Először, a látomás ahol Alice és a lány karjai egymás körül voltak – a bizalom, és a barátságannyira nyilvánvaló volt, szinte ordított a képről. Bella széles, csokoládé színű szemei nemvoltak rémültek, de még mindig tele voltak titkokkal – ebben a pillanatban, örömteli titkoknaktűntek. Nem húzódott el Alice hideg karja elől.Mit jelentett ez? Mennyit tudhatott? Ebben a jövőbéli még-élő pillanatban, mit gondolhatottrólam?Aztán a másik kép, annyira hasonló az előzőhöz, mégis borzalommal színezett. Alice és Bella,még mindig bizalmas barátságban, karjaik egymás körül. De most nem volt különbség karjaikközött – mindkettő fehér, sima, mint a márvány, és kemény, mint az acél. Bella széles szemeitöbbé nem voltak csokoládé barnák, helyette rémisztő élénkvörösen izzottak. A bennük lévőtitok megfejthetetlen – elfogadás vagy elhagyatottság? Lehetetlen volt megmondani. Az arcahideg volt, és halhatatlan.Megborzongtam. Nem tudtam elkerülni a kérdést, ami hasonló volt az előzőhöz, de mégismás: Mit jelentett ez – hogy történhetett meg? És mit gondolhatott most rólam?Az utolsóra tudtam a választ. Ha belekényszerítem őt ebbe az üres fél-életbe az önzésemmelés a gyengeségemmel, biztosan meg fog gyűlölni.De volt még egy ennél is rémisztőbb kép – rosszabb, mint bármilyen kép, amit eddig valahaláttam.A szemeim sötétvörösek az emberi vértől, egy szörnyeteg szemei. Bella megtört teste akarjaimban, hulla fehéren, megcsapolva, élettelenül. Annyira konkrét volt, annyira tisztánkivehető.Nem bírtam végignézni. Nem tudtam elviselni. Próbáltam száműzni a gondolataimból,megpróbáltam valami mást látni, akármi mást. Próbáltam újra előidézni élő arcának vonásait,amire létezésem utolsó másodpercéig emlékezni fogok. Semmi sem segített.Alice zord látomása betöltötte a fejemet, és belsőm belegörnyedt a halálos küzdelembe, amitez okozott. Ezalatt, a bennem lévő szörnyeteget boldogság öntötte el, ujjongott sikerénekvalószínűségén. Szörnyen éreztem magam.