Az első találkozás

Rémisztő volt így látni – mintha Alice látomása megvalósult volna. Bella egyenletes, erősszívverése volt az egyetlen megnyugvásom, a hang, amely távoltartott a rémálomtól.Megkönnyebbülés volt, hogy apja hazaért.Hallottam valamennyit tőle, miközben az utcán hazafelé vezetett. Néhány meghatározhatatlanbosszankodás… a múltról, valami a mai munkájával kapcsolatban. A várakozás összevegyültaz éhséggel – úgy tippeltem, hogy már előre örült a vacsorának. De gondolatai olyancsendesek és tartózkodóak voltak, hogy nem lehettem biztos az igazamban; csak a lényegüketkaptam el.Azon tűnődtem, hogy vajon az anyja gondolatai hogy hangzanak – milyen genetikaikombináció hozta létre egyedülállóságát.Bella felébredt, ülő helyzetbe ugrott, mikor apja kocsijának kerekei megálltak a téglakocsifelhajtón. Körülnézett, összezavarodott a váratlan sötétségtől. Egy rövid pillanatig szememegállt azon az árnyékon, ahol rejtőztem, majd gyorsan továbbsuhantak.„Charlie?” Kérdezte halkan, még midig az udvart körülvevő fákat kémlelte.Apja kocsijának ajtaja becsapódott, és a hang irányába fordult. Gyorsan lábra szökkent ésösszeszedte dolgait, még egy utolsó pillantást vetve az erdő felé.Egy olyan fához mentem, amely közelebb volt a apró konyha melletti hátsó ablakhoz, éshallgattam, hogy telik az estéjük. Érdekes volt összehasonlítani Charlie szavait bezártgondolataival. Szeretete és törődése egyetlen lánya iránt közel elsöprő volt, és a szavai mégismindig tömörek és közömbösek voltak. Legtöbbször barátságos csendben ültek.Hallottam, hogy megvitatják Bella másnapi tervét Port Angeles-ről, és én is módosítottamsaját terveimet, miközben hallgattam. Jasper nem figyelmeztette Petert és Charlotte-ot, hogymaradjanak távol Port Angeles-től. Habár tudtam, hogy mostanában táplálkoztak, és hogynem szándékoztak az otthonunk közelében vadászni, mégis figyelni fogok rá, minden esetre.Végül is mindig voltak odakinn az én fajtámból. És mindezek mellett ott voltak még azok azemberek, akik veszélyt jelenhettek, és akikre ezelőtt még nem is gondoltam.Hallottam, hangot adott aggodalmának a felől, hogy apját vacsora nélkül hagyja, ésmosolyogtam azon, hogy az elméletem bebizonyosodott – igen, ő egy gondoskodó ember.Aztán elmentem, abban a tudatban, hogy visszatérek, ha majd alszik.Nem sértettem meg magánéletét úgy, mint azt egy leskelődő tette volna. A védelmeérdekében voltam itt, és nem azért, hogy meglessem őt, ahogy azt Mike Newton tette volnakétséget kizáróan, ha elég mozgékony lett volna ahhoz, hogy hozzám hasonlóan tudjonmozogni a fák tetején. Nem bánhattam vele olyan durván.A házunk üres volt, mikor hazaértem, ami számomra pont megfelelt. Nem hiányoztak azavaros és becsmérlő gondolatok, kérdések az épelméjűségemmel kapcsolatban. Emmetthagyott egy cetlit a lépcső korlátjához szúrva.Foci a Rainier mezőn – Gyere! Kérlek!Találtam egy tollat és könyörgése mellé firkantottam, hogy sajnálom. A csapatok nélkülem iski voltak, mindenesetre.Elmentem a legrövidebb vadászatomra, megelégedve a kisebb, szelídebb teremtményekkel,amelyeknek nem volt olyan jó ízük, mint a ragadozóknak, majd tiszta ruhát vettem fel, ésvisszafutottam Forks-ba.Bella nem aludt valami jól ma este. Hánykolódott a takarója alatt, arca néha aggódó, néhaszomorú volt. Azon tűnődtem, milyen rémálom kísértette… aztán rájöttem, hogy talán nem isakarom azt tudni.Mikor beszélt, legtöbbször csak becsmérlő szavakat motyogott Forks-ról savanyú hangon.Egyetlen egyszer - mikor suttogva kimondta, hogy „Gyere vissza” és kézfejét kinyitotta, mintegy szótlan kérés - volt esélyem abban reménykedni, hogy talán rólam álmodott.