Az első találkozás

„Hmm.” Motyogta. Beleharapott a pizzába, lefelé nézett. Gondolataiba merülve rágcsált, majdivott egy kortyot.„Szóval.” Mondta, és végül felnézett. „Mi a te kedvenced?”Feltételeztem, hogy várnom kellett volna valami ilyesmit, de nem tettem. Bella mindigérdekes volt, legalábbis.„Hegyi oroszlán.” Mondtam ridegen.„Ah.” Mondta semleges hangon. Szívverése biztos és egyenletes maradt, mintha a kedvencéttermeinkről beszélgetnénk.Akkor rendben. Ha ilyen szokatlan módon akar viselkedni…„Természetesen óvatosnak kell lennünk, nehogy hatással legyünk a környezetremeggondolatlan vadászatokkal.” Mondtam neki tárgyilagos és objektív hangon. „Olyanterületekre próbálunk fókuszálni, ahol elszaporodtak a ragadozók – ha szükséges messzire iselmegyünk. Bőségesen van szarvas és antilop itt, és lesznek is, de hol van ebben aszórakozás?”Udvarias érdeklődéssel hallgatott, mintha tanár lettem volna, aki leadja az anyagot.Mosolyognom kellett.„Valóban, hol van.” Motyogta nyugodtan, megint beleharapott a pizzába.„A kora tavasz Emmett kedvenc medveszezonja.” Mondtam a lecke folytatását. „Ekkorjönnek elő a téli állomból, így még inkább ingerlékenyek.”„Hetven évvel később jártunk, és még mindig nem lépett túl azon, hogy elvesztette az elsőmeccset.„Semmi se nyújt nagyobb örömet, mint egy ingerlékeny medve.” Értett egyet Bella, komolyanbólintott.Nem tudtam visszatartani nevetésem, miközben csóváltam a fejem logikátlan nyugalma miatt.Ezt biztos csak színleli. „Mond el, mit gondolsz igazából, kérlek.”„Próbálom magam elé képzelni – de nem tudom.” Mondta, a ránc megjelent a szemei között.„Hogy tudtok vadászni medvékre fegyver nélkül?”„Oh, vannak fegyvereink.” Mondtam neki, és feléje villantottam egy széles mosolyt. Aztvártam, hogy visszahőköl, de nagyon nyugodt maradt, engem figyelt. „Csak nem olyanok,amiket számításba vettek a vadászati törvény megírásakor. Ha láttál már valahamedvetámadást a televízióban, akkor el tudod képzelni Emmett-et vadászás közben.”Arra az asztalra nézett, ahol a többiek ültek, és megborzongott.Végre. És aztán nevettem magamon, mert tudtam, hogy egy részem azt kívánta, bárcsak ilyenfeledékeny maradna.Sötét szeme tág és mély volt, miközben engem bámult most. „Te is olyan vagy, mint egymedve?” Kérdezte majdnem suttogva.„Inkább, mint egy oroszlán, vagyis a többiek azt mondják.” Mondtam neki, arra törekedve,hogy tárgyilagosnak tűnjek. „Talán a kedvencünk mutatja, milyenek vagyunk.”Szája sarka kicsit felhúzódott. „Talán.” Ismételte. És aztán oldalra hajtotta fejét, és akíváncsiság hirtelen tisztán látszott a szemeiben. „Ez olyan valami, amit látnom kellene?”Nem volt szükségem Alice képeire ahhoz, hogy lássam ezt a horrort – képzelőerőm is elégvolt.„Teljesen kizárt.” Mordultam rá.Elhajolt tőlem, szemei elképedtek és rémültek voltak.Én is hátradőltem, teret engedve közénk. Soha nem fogja látni, igaz? Nem tesz meg semmitannak érdekében, hogy segítsen nekem életben tartani őt.„Túl ijesztő számomra?” Kérdezte egyenletes hangon. Szíve azonban még mindig kétszerolyan gyorsan vert.„Ha az lenne, elvinnélek már ma este.” Vágtam vissza. „Szükséged van egy egészséges adagfélelemre. Semmi se lenne hasznosabb számodra.”