Az első találkozás

Kivéve, hogy a lány – az egyetlen lány a világon – két kézzel kapaszkodott az ülésébe, engembámulva, szemei még mindig tágra nyitva és teljesen bizalommal telve. A bosszúnak várniakellett.„Kapcsold be a biztonsági övedet.” Utasítottam. Hangom durva volt a gyűlölettől és avérszomjtól. Nem a szokásos vérszomjtól. Nem akartam beszennyezni magam azzal, hogyegy kis részük is belém kerüljön.Bekapcsolta az övet, annak hangjától kissé felugrott. Ez a kis zaj is ugrásra késztette, mégserezzent össze attól, hogy keresztülszáguldoztam a városon, figyelmen kívül hagyva mindenközlekedési szabályt. Éreztem magamon a szemeit. Különösen nyugodtnak tűnt. Számomraennek nem volt értelme – tudván, hogy min ment keresztül.„Jól vagy?” Kérdezte, hangja rekedt volt a nyomástól és a félelemtől.Ő akarta tudni, hogy én jól vagyok-e?Átgondoltam a kérdését a másodperc töredéke alatt. Nem olyan sokáig, hogy észrevegyetétovázásom. Jól voltam?„Nem.” Jöttem rá, és hangom forrt a dühtől.Elvittem ahhoz az úthoz, ahol a délutánt töltöttem a legsilányabb felügyeletet végrehajtva,ami csak létezett. Most sötét volt a fák alatt.Olyan dühös voltam, hogy testem megfagyott, teljesen mozdulatlan volt. Jeges kezeimsajogtak, hogy összetörhessék a támadót, olyan torz darabokra zúzzák, hogy ne tudjákazonosítani…De az együtt járna Bella egyedül hagyásával, védtelenül a sötétben.„Bella?” Kérdeztem fogaimon keresztül.„Igen?” Rekedt hangon válaszolt.„Jól vagy?” Ez volt a legfontosabb dolog, az elsődleges. A megtorlás csak másodlagos.Tudtam ezt, de a testem annyira telve volt haraggal, hogy nehéz volt ezt el is hinni.„Igen.” Hangja még mindig tompa volt – a félelemtől, nem kétséges.És ezért nem hagyhattam itt.Még ha nem lett volna állandó veszélybe valami bosszantó oknál fogva – valami tréfa, amit avilágegyetem játszik vele – még ha biztos is lehetnék benne, hogy tökéletes biztonságbanlenne távollétemben, akkor se tudnám itt hagyni a sötétbe.Biztos nagyon meg van ijedve.Nem voltam még olyan állapotban, hogy megnyugtassam – még ha pontosan tudtam volna is,hogy csináljam azt, de nem tudtam. Biztos érezte, hogy sugárzik belőlem az erőszakosság,mivel ez elég nyilvánvaló volt. Csak még jobban megijesztettem volna, ha nem tudomlenyugtatni a bennem izzó mészárlás erős vágyát.Valami másra kellett gondolnom.„Tereld el a figyelmem, kérlek.” Könyörögtem.„Sajnálom, mit csináljak?”Alig volt erőm, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki, mire van szükségem.„Csak csacsogj valami lényegtelenről, míg le nem nyugszom.” Utasítottam, állkapcsom mégmindig összezárva. Csak az a tény tartott a kocsiba, hogy szüksége volt rám. Hallottam a férfigondolatait, csalódottságát és haragját… Tudtam, hol találom… Becsuktam a szemem, aztkívántam, bárcsak ne látnék semmit…„Um…” Tétovázott – próbált értelmet találni a kérésem mögött, legalábbis képzeltem. „Elfogom ütni Tyler Crowley-t holnap iskola előtt?” Úgy mondta, mintha egy kérdés lett volna.Igen – erre volt szükségem. Természetesen csak Bella tudott ilyen váratlan dologgalelőhozakodni. Mint ezelőtt is, az erőszakos fenyegetés viccesen hangzott a szájából – olyankomikus, hogy az már fülsértő. Ha nem égtem volna a gyilkolás vágyától, biztos felnevettemvolna.„Miért?” Kérdeztem parancsoló hangon, hogy tovább beszéljen.