Az első találkozás

Betettem a kedvenc nyugtató CD-met – azt, amit első nap is hallgattam – de nem sokáighallottam Debussy dallamát. Más hangok futották át fejemen, egy dallamtöredék, amelymegnyugtatott és kíváncsivá tett. Lehalkítottam a hangfalat, és a fejemben lévő zenérefigyeltem, belemerültem ebbe a töredéknyi dallamba, míg teljesen össze nem állt. Ujjaimösztönösen mozogtak a levegőben egy képzelt zongora billentyűin.Az új szerzemény tovább fejlődött, majd figyelmem megakadt valaki aggódó gondolatain.Az aggódás forrását kerestem.El fog ájulni? Most mit csináljak? Mike pánikolt.Száz méterrel arrébb, Mike Newton leeresztette Bella erőtlen testét a járdára. Kábiltanleroskadt a nedves betonra, szeme becsukva, bőre fakó, mint egy holttest.Majdnem kitéptem a kocsi ajtaját.„Bella?” Kiáltottam.Nem volt változás élettelen arcán, miközben nevét kiáltottam.Egész testem olyan hideg lett, mint a jég.Éreztem Mike bosszús meglepődését, mialatt dühösen átvizsgáltam gondolatait. Csak azirántam érzett mérgére tudott gondolni, így nem tudtam meg mi a baja Bellának. Ha valamivelis ártott neki, akkor megsemmisítem.„Mi a baj – megsérült?” Követeltem, miközben gondolataira összpontosítottam. Őrjítő voltemberi sebességgel sétálni. Nem kellett volna felhívnom a figyelmet érkezésemre.Aztán meghallottam Bella szívverését és egyenletes levegővételét. Miközben néztem, szemeitegyre jobban összeszorította. Ez valamivel enyhítette aggodalmamat.Láttam az emlékfoszlányokat Mike fejében, képeket a biológia teremből. Bella feje azasztalunkon volt, gyönyörű arca zöldre színeződött. Vörös cseppek a fehér lapokon…Vércsoport vizsgálat.Megálltam ott, ahol voltam, lélegzetemet visszatartottam. Az illata egy dolog volt, de kifolyóvére teljesen más téma.„Szerintem elájult.” Mondta Mike egyszerre nyugtalanul és sértetten. „Nem tudom mi történt,még csak meg se szúrta az ujját.”Megkönnyebbülés futott végig rajtam, és újra lélegeztem, megízlelve a levegőt. Ah,megéreztem Mike szúrt sebéből kifolyt vért. Valaha ez vonzott volna.Letérdeltem mellé, míg Mike mellettem álldogált, dühöngött a közbelépésem miatt.„Bella. Hallasz engem?”„Nem.” Nyöszörögte. „Menj el.”A megnyugvás olyan gyönyörű volt, hogy felnevettem. Bella jól volt.„Éppen az ápolónőhöz kísértem.” Mondta Mike. „De nem akart tovább menni.”„Majd én odaviszem. Te visszamehetsz az órára.” Mondtam elutasítóan.Mike összeszorította fogait. „Nem. Ez az én dolgom.”Nem álltam le vitatkozni a nyomorulttal.Megborzongva és megijedve, félig boldogan és félig bánatosan attól a kínos helyzettől, amelymiatt meg kellett érintenem, felemeltem Bellát a járdáról és karjaimban tartottam, csupánruháját érintve, annyira eltartva magamtól, amennyire csak lehetett. Sietve lépkedtem előre,hogy biztonságba helyezzem – messze tőlem, más szavakkal.Szemei kinyíltak, meg volt döbbenve.„Tegyél le.” Utasított vékony hangon – megint zavart volt, gondoltam ezt az arckifejezéséből.Nem szeretett gyengének látszani.Alig hallottam Mike hangos tiltakozását mögülünk.„Szörnyen nézel ki.” Mondtam neki vigyorogva, mert nem volt semmi baja, csak egy kisszédülés és gyenge gyomor.„Tegyél le a járdára.” Mondta. Ajkai elfehéredtek.„Szóval elájulsz a vér látványától?” Lehet ez még ennél is ironikusabb?