Az első találkozás

Becsukta a szemét, és ajkait összeszorította.„És még csak nem is a saját véredtől.” Tettem hozzá széles vigyorral.Az iroda előtt voltunk. Az ajtó résnyire nyitva volt, és elrúgtam azt az utamból.Ms. Cope felugrott és ránk meredt. „Oh, Istenem.” Zihálta, miközben végigmérte akarjaimban lévő sápadt lányt.„Elájult biológia órán.” Magyaráztam, mielőtt még képzelete túlságosan szárnyra kapna.Ms. Cope sietve kinyitotta a gyengélkedő ajtaját. Bella szeme megint nyitva volt, és atitkárnőt figyelte. Hallottam az idős nővér meglepődését, mikor lefektettem a lányt a kopottágyra. Amint Bella kikerült karjaim közül, a legmesszebb húzódtam tőlem. Testem túl izgatottvolt, túl türelmetlen, izmaim megfeszültek és a méreg a számba folyt. Olyan meleg és illatosvolt.„Csak egy kicsit gyenge.” Nyugtattam a nővért. „Biológia órán vércsoport meghatározástvégeztek.”Bólintott, most már értette a helyzetet. „Mindig megesik valakivel.”Elnyomtam egy nevetést. Biztos Bella az az egy.„Csak feküdj le pá percig, drágám.” Mondta Mrs. Hammond. „Elmúlik.”„Tudom.” Mondta Bella.„Gyakran előfordul ez veled?” Kérdezte az ápolónő.„Néha.” Ismerte el Bella.Próbáltam köhögésnek álcázni nevetésem.Ezzel felhívtam magamra az ápolónő figyelmét. „Te visszamehetsz az órára.” Mondta.Egyenesen a szemébe néztem, és teljes magabiztossággal hazudtam. „Vele kell maradnom.”Hmm. Kíváncsi lennék… oh, jól van. Mrs. Hammond bólintott.Ez jól működött rajta. Bella miért volt annyira nehéz eset?„Hozok egy kis jeget a homlokodra, drágám.” Mondta az ápolónő kissé kényelmetlenülmiután a szemembe nézett – ahogy az emberek érzik ilyenkor magukat –és elhagyta a szobát.„Igazad volt.” Nyögte ki Bella, szemei csukva voltak.Mire értette? A legrosszabb következtetésre jutottam: elfogadta a figyelmeztetéseimet.„Általában igazam van.” Mondtam, próbáltam tartani hangomat; savanyúnak hangzott. „Demost miben is volt igazam?”„A lógás egészséges.” Sóhajtotta.Ah, megnyugvás megint.Ezután csendben volt. Lassan ki- és belélegzett. Ajkai kezdtek rózsaszínné válni. Szája kissékiegyensúlyozatlan volt, alsó ajka kicsit teltebb volt. Száját nézve furcsa érzés fogott el.Közelebb akartam menni hozzá, amely nem lett volna egy jó ötlet.„Megijesztettél egy pillanatra.” Mondtam – újra kezdve a beszélgetést, így ismét hallhattam ahangját. „Azt hittem, hogy Newton azért vonszolja a testedet, hogy elássa azt az erdőben.”„Ha ha.” Mondta.„Őszintén – láttam már holttestet jobb színben.” Ez tulajdonképpen igaz is volt. „Azongondolkoztam, hogy bosszút kell majd állnom a gyilkosodon.” És megtettem volna.„Szegény Mike.” Mondta. „Fogadni mernék, hogy most mérges.”A düh elöntött, de gyorsan elfojtottam azt. Törődése biztos csak sajnálat volt. Bella kedves.Ez minden.„Utál engem.” Mondtam felderülve a gondolattól.„Nem tudhatod.”„Láttam az arcát – tudhatom.” Ez valószínűleg igaz volt, mivel arcát olvasva eléginformációhoz jutottam ahhoz, hogy pontos következtetést vonjak le. Bellán valógyakorlásom kiélesítette azt a képességemet, amellyel az emberek arckifejezését tudtamolvasni.