Az első találkozás

csinos. Elhessegette ezt az emléket és visszatért, izgalomtól fojtogatva, a részletekfelkutatásához.„Még jobb. Biztos tetszel neki.”„Hát, gondolom.” Mondta Bella lassan, én a székem szélén ültem, testem mereven nyugodtvolt. „De nehéz megmondani. Mindig olyan titokzatos.”Biztos nem voltam olyan átlátszóan nyilvánvaló és szabad, mint gondoltam. Mégis… amilyenjó megfigyelő volt… Hogy nem vehette észre, hogy szerelmes vagyok belé? Átfutottam abeszélgetésünket, majdnem meglepő, hogy nem mondtam ki hangosan a szavakat. Olyan volt,mintha a köztünk elhangzó összes szót elraktároztam volna.Wow. Hogyan tudsz egy férfi modellel szemben ülni és beszélgetni vele? „Nem tudom, hogyvagy elég bátor egyedül lenni vele?” Mondta Jessica.Döbbenet futott végig Bella arcán. „Miért?”Furcsa reakció. Mit gondol, hogy értettem? „Ő olyan…” Mi a megfelelő szó? „Megfélemlítő.Nem tudnék neki mit mondani.” Még beszélni se tudtam hozzá ma reggel, pedig csak annyitmondott, hogy jó reggelt. Úgy hangozhattam, mint valami idióta.Bella mosolygott. „Nekem is van egy kis gondom az értelmes beszéddel, ha körülöttem van.”Biztos azt próbálja elérni, hogy Jessica jobban érezze magát. Majdnem természetellenesenhiggadt volt, mikor együtt voltunk.„Oh, nos.” Sóhajtott Jessica. „Hihetetlenül jóképű.”Bella arca hirtelen hűvösebb lett. Szemei úgy villogtak, mint amikor valami igazságtalanságmiatt megsértődik. Jessica nem foglalkozott arckifejezésének változásával.„Sokkal több van benne annál.” Csattant fel Bella.Oooh. Végre haladunk valamerre. „Tényleg? Mint például?”Bella ajkát harapdálta egy pillanatig. „Nem tudom ezt jól megmagyarázni.” Mondta végül.„De még hihetetlenebb, ami mögötte van.” Elfordult Jessicától, szemei kissé életlenek volta,miközben bámult valamit a messzeségben.Az érzés, amit most éreztem, zavarosan, de hasonló volt ahhoz, amit akkor éreztem, mikorCarlisle és Esme dicsértek, hogy mi mindent érdemlek meg. Hasonló, de erőteljesebb,elepedőbb.Engem ne nézz hülyének – nincs jobb az arcánál! Hacsak nem a teste. Elájulok. „Lehetségesez?” Jessica kuncogott.Bella még mindig nem fordult vissza. Tovább bámult a távolba, nem vett tudomást Jessicáról.Egy normális ember kárörvendő lenne. Talán ha leegyszerűsíteném a kérdést. Ha ha. Minthaegy óvodással beszélnék. „Szóval akkor tetszik neked?”Újra megdermedtem.Bella nem nézett Jessicára. „Igen.”„Úgy értem, tényleg tetszik?”„Igen.”Nézd hogy elpirult!Néztem.„Mennyire tetszik neked?” Kérdezte Jessica.Az angol terem lehet, hogy lángokban állt, és én észre se vettem.Bella arca halvány piros lett most – szinte éreztem a meleget a képzelt képen keresztül.„Túlságosan is.” Suttogta. „Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogysegíthetnék ezen.”Nyögd már ki! Mit is kérdezett Mr. Varner? „Um – melyik szám, Mr. Varner?”Jó volt, hogy Jessica nem kérdezgethette tovább Bellát. Szükségem volt pár percre.Pontosan mire gondolt ez a lány most? Jobban, mint ahogy neki tetszem? Hogy hozakodhatottezzel elő? De nem tudom, hogy segíthetnék ezen? Mit akart ez jelenteni? Nem tudtamészszerű magyarázatot találni ezekre a szavakra. Lényegében értelmetlenek voltak.