Az első találkozás

„Ki hitte volna.” Motyogta savanyúan.Nem nézett fel rám, hogy lássa vigyorgásomat.Hűha! Ezt el se hiszem! Hogy a fenébe sikerült ez Bellának? Nem értem. Miért?Jessica mentális zavarodottsága félbeszakította gondolataimat. Bellára várt, elmenekült azebédlő tetőfedele alá az eső elől, Bella kabátja a karjára fektetve. Szemei kitágultak ahitetlenségtől.Bella is észrevette őt a következő pillanatban. Halvány rózsaszínné vált az arca, mikormegértette Jessica arckifejezését. Jessica gondolatai tökéletesen tükröződtek az arcán.„Szia, Jessica. Köszönöm, hogy nem felejtetted el.” Üdvözölte Bella. Kinyúlt a kabátért ésJessica átadta neki szótlanul.Udvariasnak kellett lennem Bella barátaival, eltekintve attól, hogy jó vagy rossz barátokvoltak-e. „Jó reggelt, Jessica.”Whoa…Jessica szemei még jobban kitágultak. Különös volt és szórakoztató… és, őszintén szólva, egykicsit zavarba ejtő is… mikor rájöttem, hogy Bella közelsége mennyire meglágyított. Úgytűnt, már senki se félt tőlem. Ha Emmett rájönne erre, végig nevetné a következő évszázadot.„Ööö… szia.” Motyogta Jessica, szemeit Bella arcára villantotta jelentőségteljesen.„Gondolom, látlak matek órán.”És beszélni fogsz. Nem fogadok el nemet egy válaszra sem. Részletek. Részleteket akarok.Edward furcsa CULLEN!! Az élet olyan igazságtalan.Bella szája megrándult. „Igen, majd találkozunk.”Jessica gondolatai elszabadultak, miközben az első órájára sietett, időközönkénthátrapillantott ránk.Az egész történetet. Nem fogadok el kevesebbet. Eltervezték a tegnap esti találkozót?Randiznak? Mióta? Hogy tudta ezt titokban tartani? Miért akarta így? Ez nem lehet egymindennapi dolog – biztos teljesen bele van esve. Van más lehetőség? Ki fogom deríteni.Tudnom kell. Kíváncsi lennék, hogy szerezte meg magának? Oh, elájulok… Jessicagondolatai hirtelen csapongóak lettek, és hagyta szótlan fantáziáit kavarogni a fejében.Összerezzentem a elmélkedéseitől, és nem csak azért, mert magát képzelte Bella helyérefantáziájában.Nem lehetett úgy. És mégis… akartam…Ellenálltam a beismerjem magamnak. Mennyi rosszba akarom belerángatni Bellát? Melyikfog a megölésével végződni?Megráztam a fejem, és megpróbáltam derűsebb lenni.„Mit fogsz mondani neki?” Kérdeztem Bellát.„Hé!” Suttogta hevesen. „Azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!”„Nem is.” Meglepetten bámultam rá, próbáltam megérteni szavait. Ah – biztos mindkettenugyanarra gondoltunk ugyanakkor. Hmm… Ez tetszett nekem. „Azonban –” Mondtam neki.„- az övében igen – lesben fog várni rád az órán.”Bella felmorgott, majd a kabátot lecsúsztatta a válláról. Először nem fogtam fel, hogy visszaakarja adni – nem kértem volna tőle; inkább örültem volna neki, ha megtartja… egyemléktárgy – így túl lassú voltam, hogy felajánljam segítségem. Kezembe adta a kabátot, ésfelvette a sajátját, nem látta, hogy kezeimet kinyújtottam segítség gyanánt. Homlokomatráncoltam erre, majd kontroláltam arckifejezésemet, nehogy észre vegye.„Szóval mit fogsz neki mondani?” Erőltettem.„Egy kis segítség? Mit akar tudni?”Mosolyogtam és megráztam a fejem. Hallani akartam, mire gondol sugalmazás nélkül. „Nemlenne igazságos.”Szemei összeszűkültek. „Nem, az, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz – az a nemigazságos.”