Az első találkozás

eltekintek a félelemtől. Figyeltem az arcát, miközben hideg kőbőrömet érintette meg, mégmindig képtelen voltam lélegezni.Egy félmosoly által szája sarkai felfelé íveltek.„Köszönöm.” Mondta, találkozott tekintetemmel az ő erőteljes bámulása. „Most márkétszeresen.”Lágy ujjai megálltak a kezemen, mint ha jól esne nekik, hogy ott lehetnek.Olyan közömbösen válaszoltam, ahogy csak képes voltam. „Ne hagyjuk, hogy harmadikalkalom is legyen, egyetértesz?”Grimaszolt erre, de bólintott is.Kihúztam a kezem az övéi alól. Olyan nagyszerű érzés volt az érintése, nem várhattam meg,míg a türelmének varázsa eltűnik, hogy aztán fordított hatása legyen. Kezeimet az asztal alárejtettem.Olvastam a szemeit; habár az elméje csendes volt, érzékelni tudtam a bizalmat és akíváncsiságot a szemeiben. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy válaszolni akartam akérdésére. Nem azért, mert tartoztam neki ezzel. Nem azért, mert azt akartam, hogy bízzonbennem.Azt akartam, hogy ismerjen engem.„Követtelek Port Angeles-be.” Mondtam neki, a szavak túl gyorsan folytak ki belőlem, hogyátgondolhassam őket. Ismertem az igazság veszélyét, a kockázatot, amit vállaltam. Atermészetellenes nyugalma bármelyik pillanatban átfordulhatott hisztériává. Tudva ezt, egyregyorsabban beszéltem. „Soha se próbáltam egy meghatározott személyt életben tartani ezelőtt,és ez sokkal fáradságosabb, mint hittem volna. De talán csak azért, mert rólad volt szó.Mindennapi emberek úgy tűnik, túl tudnak élni egy napot katasztrófák nélkül.”Figyeltem őt, várakozva.Mosolygott. Ajkai felfelé görbültek, és csokoládé barna szemei melegséget tükröztek.Épp bevallottam, hogy utána lopakodtam, és ő mosolyog.„Gondoltál már arra, hogy nekem már az első alkalommal, a furgonos esetnél, végem volt, éshogy te beleavatkoztál a végzet útjába?” Kérdezte.„Az nem az első alkalom volt.” Mondtam, lebámultam a sötét, gesztenyebarna asztalterítőre.Vállaim szégyenkezve begörbültek. Védőgátjaim leomlottak, az igazság még mindigvakmerően és szabadon ömlött belőlem. „Neked már akkor véged volt, mikor előszörtalálkoztunk”Ez igaz volt, és épp ezért dühített engem. Az élete olyan volt, mint ha egy kés élén táncolna.Olyan, mint ha meg a halál célpontja lett volna, megjelölve a kegyetlen, igazságtalan sorsáltal, és – mióta én bizonyítottan egy erre nem hajlandó eszköz voltam – ugyanaz a sorstovább próbálkozik kivégzésével. Elképzeltem a sors alakját – rettenetes, féltékeny boszorka,egy bosszúálló hárpia.Azt akartam, hogy valami, vagy valaki felelős legyen mindezért – azért, hogy valami konkrétdolog ellen tudjak küzdeni. Valami, bármi, mai elpusztítható, azért, hogy Bella biztonságbalegyen.Bella nagyon csendes volt; légzése felgyorsult.Ránéztem, tudván, hogy végre látom a félelmet, amit vártam. Nem éppen most ismertem be,hogy mennyire közel jártam a megöléséhez? Közelebb, mint a furgon, ami csak pár centireállt meg tőle, mielőtt elüthette volna. És mégis, arca nyugodtak voltak, szemei ugyanösszeszűkültek, de csak az érdeklődéstől.„Emlékszel?” Emlékeznie kellett erre.„Igen.” Mondta halkan és megfontoltan. Mély szemei tudatossággal voltak telve.Tudta. Tudta, hogy meg akartam ölni.Hol van a sikítozás?„És mégis itt ülsz.” Mondtam, rátapintva az ellentmondásra.