Az első találkozás

Bella Swan szemei továbbra is kérdőn tekintettek rám, őszinte pillantással, kijátszva acsillagokat.Egy mély sóhajjal talpra álltam. Ha futva teszem meg az utat hazáig, az kevesebb, mintegy óra.Minél előbb látni akartam a családomat. Látni akartam, hogy mit szólnak az új Edwardhoz.És nekiiramodtam a csillagfényes éjszakának, még lábnyomokat sem hagyva magam után.„Minden rendben lesz” – lehelte Alice. A szemei nem fürkésztek. Mialatt ezt mondta, ésJasper lágyan elkapta a könyökénél, majd úgy kísérte a házhoz vezető lépcsőn. A kis csapatösszébb húzódott. Rosalie és Emmet vezette a sort. Emmet szigorúan nézett, akár egy testőr,aki a kliensét védi. Rosalie óvatosan, de szintén öntudatosan lépdelt. Sokkal inkább éreztezavarban, sem mint biztonságban magát.„Természetesen” – morogtam. A viselkedésük egyszerűen nevetséges volt. Ha nem lettvolna jobb, hogy idejöjjek, tuti még ott maradtam volna.Reggel aztán minden hirtelen a normális kerékvágásba zökkent, játékosan kezdtük a napot.Éjszaka havazott, és Emmet meg Jasper nem vették elég komolyan a figyelmeztetésem,szóval jól megdobáltak hógolyóval. Ezt eléggé zokon vettem, úgyhogy kamatostulvisszaadtam nekik. Végre csökkent az éberségük, és olyan vicces volt a helyzet, hogy még énis ellazultam.„Még nincs itt a lány, de nemsokára megjön. Ha a szokásos helyünkre ülünk, nem fogelérni a hátszele.”„Természetesen a szokásos helyünkre fogunk ülni Alice, állj már le. Tartsd megmagadnak az aggodalmad, teljesen jól vagyok.”Jasperre villant a tekintete, aki segített neki leülni, aztán figyelmesen az arcomra nézett.„Hmm” – mondta meglepetten – „szerintem rendben vagy”„Természetesen igen „ – morogtamUtáltam a szemükben megvillanó aggodalmat. Hirtelen erős szimpátiát éreztem Jasper iránt,emlékezve arra, hogy mi is így figyeljük őt.„Bosszantó, nem igaz?” – grimaszolt rám, miközben erre gondolt. Visszagrimaszoltam.Még csak egy hete, hogy arra gondoltam, hogy az unalom meg fog ölni itt? Hogy aztgondoltam, olyan ide járni, mintha aludnék? (vagy inkább kómában feküdnék?)Ma az aggodalom szorosan gúzsba kötött. Még a zongoraszó sem tudott megnyugtatni. Azérzékeim ma hiperaktívak voltak. Éreztem minden hangot, minden jelet, minden mozzanatot,amit csak átvett a levegő rezgése, hallottam minden gondolatot. Főleg gondolatokat. Egyetlenérzéket blokkoltam le csak a mai napon. A szaglásomat. Nem lélegeztem.Főleg a „Cullenekről” hallottam sokat, meg találgatásokat arról, hogy hol jártam. Azegyetlen, akire egész nap vártam, hogy az új (de mégis régi) ismerőst, Bellát láthassam. Swanlehet, hogy abban bízott, a pletykákból megtudhatja merre jártam. De semmi. De már senkitsem érdekelt az öt vámpír, amikor az új lány belépett az ajtón. Ami lássuk be elég vicces.Mindenki az új lányra gondolt, vagy arra, ahogy a múlt héten megismerte. Hirtelen elszállt arossz kedvem, és izgatott lettem.Kérdezett bárkitől is bármit rólam?Nem volt kérdés, nem tudhatta, milyen sötét gondolataim voltak legutóbb. Figyeltem areakcióit. Persze úgyis megijesztem a puszta látványommal. Mintha amit meséltek neki,meggyőzte volna, és a sztori mintha erősen túlzott volna, hogy érdekesebbnek tűnjön. Elégfenyegető színben tűntetett fel a történet.A többiek vajon megtudták tőle, hogy át akartam menni valahova máshova abioszosztályból? Arra rájöhetett, hogy valószínűleg ő ennek az oka, csak nem tudta, miért.Egy normális lány körbeszaglászott volna, megosztotta volna a történetet másokkal is, és atöbbiekkel találgatta volna, hogy vajon mi lehetett a viselkedésem oka, nem pedig csendben