Az első találkozás

Mosolya megingott. „Remek.”Gyenge hazudozó volt.„Tényleg?” Kérdeztem, erőltetve a témát – még mindig aggódtam a feje miatt; fájdalma volt?– de aztán Mike Newton gondolatai olyan hangosak voltak, hogy megzavartákkoncentrációmat.Gyűlölöm őt. Bárcsak meghalna. Remélem, nekivezeti a csillogó autóját egy sziklának. Miértnem tudja csak békén hagyni? Maradjon a saját fajtájával – a torzszülöttekkel.„Mi az?” Követelte Bella.Szemeim életlenül az arcát bámulták. Nézte Mike elvonuló alakját, és aztán megint rámnézett.„Newton kezd az idegeimre menni.” Ismertem be.Szája kinyílt, és mosolya eltűnt. Biztos elfelejtette, hogy megvolt rá a képességem, hogyvégigfigyeljem az utolsó gyászos óráját, vagy remélte, hogy nem használtam azt. „Nemhallgatóztál megint?”„Hogy van a fejed?”„Hihetetlen vagy!” Mondta fogain keresztül, és aztán elfordult tőlem és nagy lépésekkeldühösen haladt a parkoló felé. Bőre sötét vörös lett – zavarban volt.Tartottam vele a lépést, remélve, hogy dühe hamar elmúlik. Általában gyorsan meg szokottbocsátani nekem.„Te említetted, hogy még sose láttalak tornaórán.” Magyaráztam. „Kíváncsi lettem.”Nem válaszolt, szemöldökeit összehúzta.Hirtelen megállt a parkolóba, mikor észrevette, hogy a kocsimhoz vezető utat elzárta egy fiútanulókból álló tömeg.Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tudnak ezzel menni…Nézd azt a SMG váltókarokat. Még sose láttam ezeket magazinon kívül…Szép oldalrácsok…Persze bárcsak lenne hatvan ezer dollárom szanaszét…Pontosan ezért volt jobb, hogy Rosalie csak városon kívül használta a kocsiját.Átpréseltem magam a kíváncsi fiúkból álló tömegen a kocsimig; egy pillanat tétovázás utánBella követett.„Feltűnő.” Motyogtam, miközben beültem.„Milyen fajta kocsi ez?” Kíváncsiskodott Bella.„Egy M3-as.”Homlokát ráncolta. „Nem beszélek ’Kocsi és Vezető’ nyelven.”„Ez egy BMW.” Forgattam szemeimet, és aztán arra figyeltem, hogy tolatás közben senkit seüssek el. Pár fiúra rá kellett szegeznem szemeimet, mivel nem voltak hajlandók elmozdulni azutamból. Egy fél másodpercnyi találkozás a tekintetemmel elég volt, hogy meggyőzzem őket.„Még mindig dühös vagy?” Kérdeztem Bellát. Ráncai kisimultak.„Határozottan.” Válaszolta röviden.Felsóhajtottam. Talán nem kellett volna felhoznom. Oh, nos. Megpróbálhattam jóvátenni.„Megbocsátasz nekem, ha elnézést kérek?”Gondolkozott ezen egy pillanatig. „Talán… ha úgy is gondolod.” Döntötte el. „És hamegígéred, hogy nem teszed meg ismét.”Nem fogok hazudni neki, és nem volt rá mód, hogy egyetértsek ezzel. Talán ha felajánlokneki egy különböző cserét.„Mit szólsz ahhoz, hogy tényleg úgy értem, és hagyom, hogy te vezess szombaton?”Megrezzentem magamon belül erre a gondolatra.A redő megint megjelent szemei között, miközben átgondolta az új alkut. „Megegyeztünk.”Mondta egy pillanatnyi gondolkozás után.