Az első találkozás

„Igen, itt ülök… miattad.” Arckifejezése megváltozott, kíváncsivá vált, miközben nem igazánravaszul témát változtatott. „Mert valahogy tudtad, hogy találj meg ma engem…?”Reményvesztetten megpróbáltam megint áthatolni a gondolatait védő falon, kétségbeesetten,hogy megértsem őt. Ennek nem volt logikai értelme számomra. Hogy törődhet a többidologgal, mikor ez a szembetűnő igazság ott volt az orra előtt?Várt, kíváncsian. Bőre sápadt volt, ami természetes volt az ő esetében, de mégis aggasztottengem. Vacsorája szinte érintetlenül feküdt előtte. Ha továbbra is túl sokat mondok neki,szüksége lesz erőre, mikor a sokk elmúlik.Megneveztem feltételemet. „Te eszel, én beszélek.”Feldolgozta ezt egy fél pillanat alatt, és aztán egy falatot rakott a szájába olyan gyorsan, hogyezzel megcáfolta nyugodtságát. Sokkal nyugtalanabb volt a válaszom miatt, mint azt a szememutatták.„Nehezebb volt, mint kellett volna – a nyomodra bukkanni.” Mondtam neki. „Általában bárkitkönnyen megtalálok, ha már előtte egyszer hallottam a gondolatait.”Óvatosan az arcát figyeltem, miközben ezt mondtam. Helyesen tippelni egy dolog volt,megerősítést kapni rá pedig egy másik.Mozdulatlan volt, szemei tágak. Úgy éreztem, fogaim összecsattantak, miközben vártampánikrohamát.De csak pislogott egyszer, hangosan nyelt, és aztán gyorsan bekapott még egy falatot aszájába. Azt akarta, hogy folytassam.„Jessicát figyeltem.” Folytattam, figyelve minden szót, miközben azok értelmet nyernek.„Nem körültekintően – ahogy már mondtam, csak te tudsz bajba kerülni Port Angelesbe –”Nem tudtam ellenállni, hogy ezt hozzá ne tegyem. Észrevette, hogy más emberek élete nemvolt olyan meggyötört a halál közeli élmények által, vagy azt hitte, hogy ez normális? Ő volt alegtávolabbi dolog a normálistól, amivel valaha is találkoztam. „És először nem tűnt fel,mikor saját utadra indultál. Aztán, mikor rájöttem, hogy már nem vagy Jessicával, keresteleka könyvesboltnál, amit Jessica fejében láttam. Tudtam, hogy nem mentél be, és aztán délnekindultál… és azt is tudtam, hogy hamarosan elfordultál. Szóval csak vártam rád,véletlenszerűen keresgéltem az utcán járó emberek gondolataiban – hogy lássam, valaki háthaészrevett téged, így tudhattam volna merre vagy. Nem volt okom aggódni… de mégiskülönösen nyugtalan voltam…” Légzésem felgyorsult, miközben eszembe jutott a pánikérzése. Illata lángolt a torkomban és boldog voltam emiatt. Ez volt az a fájdalom, ami aztjelentette, hogy életben volt. Amíg égek, addig biztonságban volt.„Körbe-körbe vezettem, végig… hallgatva.” Reméltem, a szavaknak volt értelme számára.Összezavaró lehet ez az egész. „A Nap végre lement, és ki akartam szállni, hogy gyalogkövesselek. És aztán –”Miközben az emlék elragadott – tökéletesen tiszta és olyan életszerű, mint ha pont abba apillanatban lettem volna – ugyanazt a gyilkos dühöt éreztem keresztülfolyni a testemen,megdermesztve azt.Holtan akartam látni azt a férfit. Szükségem van arra. Állkapcsom szorosan összezárt,miközben arra koncentráltam, hogy az asztalnál tartsam magam. Bellának még mindigszüksége volt rám. Ez az, ami számított.„Aztán mi történt?” Suttogta, sötét szeme tágra nyitva.„Hallottam, mire gondoltak.” Mondtam a fogaimon keresztül, képtelen voltam a szavakat úgykimondani, hogy ne morogjak. „Láttam az arcodat a fejében.”Alig tudtam ellenállni a vágynak, hogy megöljem. Még mindig pontosan tudtam, holtalálhatom meg. Sötét gondolatai magukba szívták az éjszaka egét, engem is maguk feléhúzva…Rendeztem arcvonásaimat, tudván, hogy arckifejezésem egy szörnyeteget tükrözött, egyvadászt, egy gyilkost. Csukott szemeim elé képzeltem Bellát, hogy kontroláljam magam,