Az első találkozás

Ah, de megengedném-e neki, hogy ezt tegye?Szeme összeszűkült. „Szerintem már kifejtetted véleményed épelméjűségemről.”Nem voltam biztos abba, hogy pontosan hogy is értette ezt, elnézést kérően mosolyogtam,azon gondolkodva, hogy véletlen talán megsértettem.„Szóval.” Mondta lassan. „Amíg én… nem vagyok elég okos, megpróbálunk barátok lenni?”„Ez jól hangzik.”Lenézett, elszántan bámulta kezében lévő limonádés üveget.A régi kíváncsiság kínzott megint.„Mire gondolsz?” Kérdeztem – megkönnyebbülés volt végre kimondani hangosan ezeket aszavakat.Rám nézett, légzése felgyorsult, miközben arca rózsaszínűvé vált. Beszívtam a levegőt, hogyérezzem ezt.„Próbálok rájönni mi vagy.”Tovább mosolyogtam, tartottam vonásaim, miközben a pánik átfutott testemen.Persze hogy kíváncsi volt. Nem buta. Nem remélhettem, hogy nem veszi észre valamit, amiennyire nyilvánvaló.„Jutottál valamire?” Kérdeztem olyan könnyedén, ahogy csak tudtam.„Nem sokra.” Ismerte el.Hirtelen megkönnyebbüléstől felkuncogtam. „Mik az elméleteid?”Nem lehettek rosszabbak, mint maga az igazság, nem számít, mivel is hozakodik fel.Arca világos pirossá vált és semmit se mondott. Éreztem a levegőbe pirulásának melegét.Próbáltam a megnyerő hangomat használni. Elég jól működött normális embereken.„Nem mondod el?” Mosolyogtam ösztönzőleg.Megrázta a fejét. „Túl zavarba ejtő.”Ugh. Nem tudni rosszabb volt, mint bármi más. Miért zavarja őt a találgatása? Nem bírtamnem tudni.„Ez igazán idegesítő, tudod.”Panaszkodásom felkorbácsolta. Szemei lángra lobbantak ás szavai a szokásosnál gyorsabbanömlöttek ki belőle.„Nem, el se tudom képzeli, miért lenne ez egyáltalán idegesítő – csak mert valaki nemhajlandó elmondani mire is gondol, mialatt apró, titokzatos jeleket kap, amik ébren tartjákesténként azon tűnődve, mit is jelenthetnek azok… szóval miért is lenne ez idegesítő?”Rámeredtem, felzaklatott, mivel rájöttem, hogy igaza volt. Nem voltam igazságos.Tovább folytatta. „Vagy még jobb, az illető csupa furcsa dolgokat csinál – egyik napmegmenti az életed lehetetlen körülmények között, másnap úgy bánik veled, mintha lepráslennél, és semmit sem magyaráz meg, pedig megígérte azt. Ez persze nagyon nem frusztráló.”Ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha is hallottam tőle, és így még egy tulajdonság kerültfel a listámra.„Kicsit ingerlékeny vagy, igaz?”„Nem szeretem a kettős mércét.”Teljes joggal volt ideges, természetesen.Csak néztem Bellát, és azon tanakodtam, hogy tehetnék bármi jót vele, mígnem Mike Newtonhalk, kiáltó gondolata meg nem zavart.Olyan mérges volt, hogy nevetnem kellett rajta.„Mi van?” Kérdezte Bella.„A barátod szerint udvariatlan vagyok veled – Azon gondolkozik, hogy félbe szakítson-eminket, vagy ne.” Szeretném én azt látni. Megint felnevettem.„Nem tudom, miről beszélsz.” Mondta fagyos hangon. „De biztos vagyok benne, hogytévedsz.”Élveztem, hogy ilyen elutasítóan beszélt róla.