Az első találkozás

Az alvás már régóta nem volt része az életemnek – legalábbis az elmúlt pár éjszakáig, miótafigyelem, hogy alszik Bella…„Nem tudok aludni.” Motyogtam, kiegészítve a válaszomat a kérdésére.Egy pillanatig csöndben volt.„Soha?” Kérdezte.„Soha.” Leheltem.A szemébe néztem, a sűrű szempillái alá, és alvásért sóvárogtam. Nem a felejtésért, mintkorábban, nem is azért, hogy meneküljek az unalom elől, hanem mert álmodni szerettemvolna. Talán, ha eszméletlen lennék, ha tudnék álmodni, olyan világban élhetnek pár órán át,ahol ő és én együtt lehetnénk. Ő rólam álmodott. Én is akarok róla álmodni.Viszonozta tekintetem, arckifejezése teli csodálattal. El kellett néznem róla.Nem álmodhatok róla. Neki sem kellene rólam álmodnia.„Nem tetted még fel a legfontosabb kérdést.” Mondtam, csendes mellkasom fagyosabb ésmerevebb, mint előtte. Kényszerítenem kell, hogy megértse. Plusz, meg kell értenie, hogy mitis csinál most. Látnia kell, hogy mindez igenis számít – jobban, mint bármi más szempont.Szempontok, mint az a tény, hogy szeretem őt.„Melyiket is?” Kérdezte meglepve és naivan.Ez csak keményebbé tette az én hangomat. „”Nem érdekel, hogy mivel táplálkozom?”„Oh. Az.” Nyugodt hangon beszélt, amit én képtelen voltam megérteni.„Igen, az. Nem akarod tudni, hogy iszom-e vért?”Összerezzent a kérdésemtől. Végre. Megértette.„Nos, Jacob mondott erről valamit.” Mondta.„Mit mondott Jacob?”„Azt mondta, hogy ti nem… vadásztok emberekre. Azt mondta, hogy a családodat nemtekintik veszélyesnek, mert csak állatokra vadásztok.”„Azt mondta, hogy nem vagyunk veszélyesek?” Ismételtem cinikusan.„Nem pontosan.” Tisztázta. „Azt mondta, hogy nem tekintenek benneteket veszélyesnek. De aQuileuteok még mindig nem szeretnék, ha a földjükre mennétek, minden esetre.”Az utat bámultam, gondolataim reménytelen helyzetben, a torkom fájt az ismerős, égetőszomjúságtól.„Szóval, igaza volt?” Kérdezte olyan nyugodtan, mint ha az időjárás jelentést tenne. „Nemvadásztok emberekre?”„A Quileuteoknak jó a memóriájuk.”Bólintott, majd erősen gondolkozott.„Ez ne nyugtasson meg azonban.” Mondtam gyorsan. „Igazuk van, hogy tartják a távolságottőlünk. Még mindig veszélyesek vagyunk.”„Nem értem.”Nem, nem érti. Hogy mutassam meg neki?„Mi próbálkozunk.” Mondtam. „Általában elég jók vagyunk abban, amit csinálunk. Néhaviszont követünk el hibákat. Én, például, hagyom, hogy egyedül legyek veled.”Az illata még mindig erős volt a kocsiban. Már kezdtem hozzászokni, majdnem figyelmenkívül tudtam hagyni, de nem tagadhattam, hogy a testem még mindig sóvárgott iránta nemmegfelelő okból. A szám méreggel áztatva.„Ez egy hiba?” Kérdezte szívet tépő fájdalommal a hangjában. Ez a hangzás lefegyverzett.Velem akart lenni – mindennek ellenére, velem akart lenni.A remény újra elöntött, vissza kellett szorítanom azt.„Egy nagyon veszélyes hiba.” Mondtam őszintén, reménykedve, hogy az igazság valahogymégse számítana.Nem válaszolt egy pillanatig. Hallottam, hogy a légzése megváltozik – furcsa lett, de nemolyan, mint ha félne.