Az első találkozás

„Nem hiszem.” Válaszolta Bella furcsán bizonytalanul.Nem megígértem neki, hogy együtt ebédelünk? Mire gondolt?Együtt jöttek ki a teremből, és mindkét lány szeme tágra nyílt, mikor megláttak. De csakJessicát hallhattam.Szép. Wow. Oh, igen, több van itt, mint amennyit elmondott nekem. Talán felhívom maeste… Vagy talán nem kellene ösztönöznöm. Huh. Remélem gyorsan továbblép Bellán. Mikearanyos, de… wow.„Később találkozunk, Bella.”Bella felém sétált, megállt egy lépésnyire, még mindig bizonytalan volt. Bőre rózsaszínné váltaz arcán.Elég jól ismertem már ahhoz, hogy biztos lehessek abban, hogy tétovázása mögött nem afélelem állt. Szemmel láthatóan arról a szakadékról volt szó, amit az ő érzései és az enyémekközé képzelt. Jobban, mint ahogy neki tetszem. Nevetséges.„Hello.” Mondtam kurtán.Arca világosabb lett. „Szia.”Nem tűnt úgy, hogy hajlandó lenne bármi mást is mondani, így az ebédlő felé vezettem, és őcsendben sétált mellettem.A kabát működött – illata nem ütött annyira, mint általában. Csak olyan erősségű fájdalomvolt, amit már amúgy is éreztem. Könnyebben figyelmen kívül tudtam hagyni, mint azt valahais lehetségesnek gondoltam.Bella nyugtalan volt, miközben a sorban vártunk, elgondolkodva játszott kabátjánakcipzárjával és idegesen egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Gyakran felpillantott rám,de bármikor találkozott tekintetünk, lenézett, mintha zavarba lett volna. Azért volt ez, mertannyi ember bámult minket? Talán meghallotta a hangos suttogásokat – a pletyka szóbeli ésgondolati is volt ma.Vagy talán megértette az arckifejezésemből, hogy bajban volt.Nem mondott semmit se, míg nem szedtem össze az ebédjét. Nem tudtam, mit szeret – mégnem – így vettem mindenből.„Mit csinálsz?” Sziszegte halkan. „Ugye nem nekem hozod azt mind?”Megcsóváltam a fejem és letettem a tálcát a pénztárnál. „A fele az enyém, természetesen.”Kétkedve felvonta egyik szemöldökét, de nem mondott semmi többet, miközben kifizettem azételt és odakísértem az asztalhoz, ahol múlt héten ültünk a szerencsétlen vércsoport vizsgálatelőtt. Többnek tűnt, mint pár nap. Minden más volt most.Megint szembe ült le velem. Elé toltam a tálcát.„Vegyél, amit akarsz.” Ösztönöztem.Felkapott egy almát és kezei között forgatta azt, találgató tekintetet tükrözött az arca.„Kíváncsi vagyok.”Micsoda meglepetés.„Mit tennél, ha valaki arra tüzelne, hogy egyél valamit?” Mondta olyan halkan, hogy azemberi fülek ne hallják meg. A hallhatatlanok fülei azonban más eset, ha azok a fülekfigyeltek. Valószínűleg meg kellett volna említenem nekik pár dolgot már hamarabb…„Te mindig kíváncsi vagy.” Panaszkodtam. Nos. Nem olyan volt, mintha nem kellett volnaennem ezelőtt. Ez része volt a színjátéknak. Egy kellemetlen része.Megfogtam a legközelebbi dolgot, és szemeibe néztem, miközben leharaptam egy kis részétannak a valaminek. Ránézés nélkül nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Nyálkás,vaskos és undorítóvolt, mint minden más emberi étel. A falat lassan és kényelmetlenülcsúszott le torkomon. Sóhajtottam, miközben arra gondoltam, hogyan kellenevisszaöklendezni később. Undorító.Bella arckifejezése döbbent volt. Lenyűgözött.