Az első találkozás

Otthagytam a kocsim mellett, és ő nekiesett az ajtónak. Sokkal óvatosabbnak kellett volnalennem, számításba vehettem volna siralmas egyensúlyérzékét…„Olyan rámenős vagy!”„Nyitva van.”Beszálltam és beindítottam a kocsit. Teste megmerevedett, még mindig nem szállt be, habáraz eső felerősödött, és tudtam, hogy nem szereti a hideget és a nedvességet. Az eső átáztattasűrű haját, ami egyre sötétebb lett ettől.„Tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy egyedül is haza tudjak menni!”Persze, hogy képes volt – csak én nem voltam képes elengedni őt.Leengedtem a mellette lévő ablakot és felé hajoltam. „Szállj be, Bella.”Szemei összeszűkültek, és arra tippeltem, hogy az elfutás lehetőségét vitatja meg magában.„Úgyis visszarángatlak.” Ígértem, élveztem az arcán megjelenő bosszúságot, mikor rájött,hogy komolyan gondoltam.Állát mereven tartva kinyitotta az ajtót és bemászott. Haja a bőrüléshez tapadt és a cipőiegymáson csikorogtak.„Ez teljesen szükségtelen.” Mondta fagyosan. Szerintem zavarban volt megsértett büszkeségemiatt.Felcsavartam a fűtést, hogy ne legyen kényelmetlen számára, és a zenét halkra állítottam. Akijárat felé vezettem, közben szemem sarkából őt figyeltem. Alsó ajkát makacsul kitolta.Vizsgálgattam az ez által kiváltott érzéseimet… újra a titkárnő reakciójára gondolva…Hirtelen a lejátszóra nézett és mosolygott, szemei csodálkoztak. „Clair de Lune?” Kérdezte.Egy klasszikus-kedvelő? „Ismered Debussy-t?”„Nem túl jól.” Mondta. „Anyám sok klasszikus zenét hallgatott otthon – csak a kedvenceimetismerem.”„Ez szintén az én egyik kedvencem.” Néztem az esőt ezen tűnődve. Van valami közösbennünk. Pedig azt kezdtem hinni, hogy egymás ellentétjei vagyunk minden tekintetben.Sokkal nyugodtamnak tűnt most, ő is az esőt figyelte vak szemekkel. Pillanatnyifigyelmetlenségét kihasználva megpróbáltam levegőt venni.Óvatosan belélegeztem az orromon keresztül.Hatásos.Szorosan megmarkoltam a kormányt. Az eső még jobbá tette az illatát. Nem gondoltam volna,hogy ez lehetséges. Ostoba módon hirtelen elképzeltem milyen lehet az íze.Próbáltam nyelni egyet a torkom lángolása ellenére, valami másra gondolni.„Hogy néz ki anyukád?” Kérdeztem elterelés gyanánt.Bella mosolygott. „Úgy néz ki mint én, csak csinosabb.”Ebben kételkedtem.„Túlságosan hasonlítok Charlie-ra.” Folytatta. „Anya társaságkedvelőbb, mint én, és bátrabbis.”Ebben is kételkedtem.„Felelőtlen és egy kicsit hóbortos, és egy kiszámíthatatlan szakács. Ő a legjobb barátom.”Hangja szomorú lett; homloka ráncossá vált.Megint úgy beszélt, mint egy szülő és nem úgy, mint egy gyerek.Megálltam a háza előtt, túl későn belegondolva abba, hogy tudhattam-e volna, hogy hol islakik. Nem, ez nem volt gyanús egy ilyen kicsi városban, ahol az apja egy közszereplő…„Hány éves vagy, Bella?” Biztos idősebb, mint az osztálytársai. Talán későn kezdte az iskolát,vagy visszatartották… habár ez nem valószínű.„Tizenhét.” Válaszolta.„Nem tűnsz tizenhétnek.”Felnevetett.„Mi van?”