viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

álló eszközök, s a középkori termelési rend először az erdővidék kolonizálását teszi
lehetővé: ez a folyamat a 16–18. században lezajlik, a 19. századra már csak kis területen
húzódik át az erdők irtása. A vízjárta részek művelésbe vétele később történik
meg: 17–18. századi próbálkozások után főleg 19. századi, de századunkra is átnyúló
folyamat. A kétféle terület természettől való elhódítása váltja egymást: a vízrendezések
megindulása szinte egybeesik az erdőirtások befejezésével. A kettő között
jelentős kapcsolat van: a Kárpát-medence peremvidékén kiirtott erdőség hiánya
változtatta meg olyan módon a vízelvezetés rendszerét a 18. század derekára, ami a
19. századra elodázhatatlanná tette a folyók rendezését.
A honfoglaló magyarság – az ökológiai tényezőknek megfelelően – az ármentes
vízpartokat szállta meg, de hasznosította az ártereket is. Frisnyák Sándor szerint
ez az övezet a lösz és a tölgyerdő területével esett egybe, s a 600 mm-es éves csapadékmennyiség
vonala határolta. A benépesült síkságok és a teraszos folyóvölgyek
erdős-sztyepp növényzete a gabonafélék termesztésének és a legeltető állattartásnak
kedvezett. Ez a tevékenységi forma lényegében a jobbágyfelszabadításig meghatározója
volt az ármentes sík vidékeknek, s fokozatosan hatolt be a folyóvölgyeken a
dombvidékek irányába – követve az irtások munkáját.
Az állandóan víz alatt levő és az időszakosan vízjárta részeken a honfoglalás
korától komplex ártéri gazdálkodás alakult ki, amelyben az extenzív állattartásnak
meghatározó szerepe volt. A Bodrogköz, a Taktaköz és a Borsodi-ártér megtelepedésének
történetét a vízjárás alapvetően befolyásolta. Bár a korai vízgazdálkodás, a fokok,
erek, a Tisza mentén létrejövő halászfalvak mind az alkalmazkodás szervezett
formái, e vidékek hasznosítása az állattartó és földművelő gazdálkodást igyekszik
követni. Nagyobb népcsoportok megtelepülésére csak ott van mód, ahol a földművelés
és a legeltető állattartás feltételei adottak. Amíg azonban az árterek mentén az
extenzív állattartás legelőváltó formája megmarad, addig az ármentes térszínek és a
teraszos folyóvölgyek a korai feudalizmusban már földművelésre berendezkedett
falvakat fűznek fel.
A 13–15. században a települések és a gazdálkodás mélyebbre hatol a középhegységi
területeken is – elsősorban a patakvölgyek és a kismedencék területén.
Ezek azonban a mezőgazdálkodás másodlagos területei maradnak, igen korán részeseivé
válva egy területi-gazdasági kapcsolatrendszernek. A gazdaság fő erővonalai
a Sajó, Bódva, Hernád és Bodrog vízrendszeréhez, a folyóvölgyekhez és a sík vidéki
területekhez igazodnak. A síksági tájak az Alföld gazdálkodásának részei: a 19. századig
az árterek az állattenyésztő monokultúra, az ármentes területek a monokultúra
jellegű gabonatermesztés területei.
A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén a mezőgazdálkodással egy
időben jelent meg a kézművesség, ami a honfoglalás óta jellemzője és meghatározója
volt az egyes kistájak népének, tevékenységének. A kétféle tevékenység igen korán
összekapcsolódik egymással a tájak közötti munkamegosztás keretében.
Az Upponyi-hegység és a Rudabányai-hegység területén a 10–13. század folyamán
a korabeli Magyarország egyik jelentős vasgyártó körzete működött (Dédes,
Imola, Szuhafő, Trizs, Tornabarakony), ami a nyersanyagbázis kimerülése után a
Gömör-Szepesi-érchegység területére vándorolt tovább. Rudabánya környékén és a
12