viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

gazdaság és a műveltség állapotát. Az újjászerveződő térkapcsolatokban azonban
megmarad a középkori központok vonzáskörzete, s melléjük fejlődnek azok a piaci,
közigazgatási, vallási centrumok, amelyeket az adminisztráció polgári újjászerveződése
is igényel. Ezek egy része szekunder jelentőségű központ, mégis kiemelt szerepet
kap a mikrorégió gazdaságának, műveltségének szervezésében.
A kézművesség és a kereskedelem központjai is a tájak találkozásánál alakultak
ki. A céhek nagyobb része a mezőgazdaság javait dolgozza fel, s bár történetük a
16–17. századra nyúlik vissza, nagy többségük a 18. században, illetve a céhvilág
utolsó századában alakult. A sík vidék mezővárosaiban (Mezőkövesd, Mezőcsát
stb.) jobbára feldolgozó iparok települnek (mészárosok, szűcsök, vargák, csizmadiák
és más bőrfeldolgozó iparok), az erdővidék és a mezőgazdálkodó zónák találkozásánál
nagyobb szerepet kap a fém- és faipar. Amíg a Bükk és a Zempléni-hegység
völgyeiben a 17–18. században az alapanyagot adó fűrészmalmok létesülnek, az
erdővidék peremén nagy hatású festőasztalosok dolgoznak (Miskolc, Sátoraljaújhely).
Borsodban – a kézműves központ Miskolc mellett – Mezőcsát, Mezőkeresztes,
Mezőkövesd, Sajószentpéter és Szendrő elsősorban a bőrfeldolgozó iparok (szűcs, varga,
csizmadia) központjai. Abaújban – Kassa középkori eredetű kézművessége mellett –
rendkívül gyengén fejlett a kézműipar: Gönc, Szántó és Szikszó mesterei a mezőgazdálkodás
javainak feldolgozására szakosodtak (varga, szűcs, csizmadia, molnár).
Zemplén vármegyében a hegyaljai mezővárosok céhei a kézművesség műhelyei: 10
mezővárosban működtek céhek. Az alapvetően feldolgozó jellegű iparok mellett
szolgáltató ágak elégítették ki a mezővárosi polgárság igényeit: szinte minden mezővárosban
voltak például szabók. Kiemelkedő szerepe volt a kádáriparnak, ami négy
településen céhekbe is szerveződött. Meghatározó itt Sárospatak céhes kézművességének
szerepe. Gömör megye ma Magyarországhoz tartozó részén elhanyagolható
a kézművesség szerepe – csak Putnok csizmadiái alkottak céhet –, ami a vármegye
sajátos táji-gazdasági szerkezetéből fakad: a déli rész hagyományosan mezőgazdálkodó
jellegű, szemben a felső részek iparosodott tájaival.
A nyersanyaglelőhelyeken sajátos funkciójú központokká alakult az agyagipar:
Miskolc és Sárospatak mellett elsősorban a díszkerámiájáról híres Mezőcsát, valamint
Gönc érdemel említést, de működtek fazekasok Ónodon, Szomolyán, Mezőkövesden,
Mezőkeresztesen, s más, lokális jelentőségű műhelyekben is. A manufaktúrák termékei
(üveg, keménycserép, vasáruk) már a tömegtermelés produktumai, s elterjedésüket
alig befolyásolják a lokális ízlés elvárásai.
A céhek – székhelyükön kívül – nagyszámú vidéki mestert is foglalkoztattak.
Pl. a miskolci kovács- és kerékgyártócéhnek az utolsó fél évszázadában, 1872-ig
79 településen voltak vidéki mesterei – a központ környékétől a Tisza mentéig
(Domonkos Ottó 1991.).
A kézművesség sajátos térszerkezetében évszázadokon át erősen hatottak
egymásra a megye területén lévő, s az azon kívül eső, főleg felföldi kézműves központok
és vidékek. A dél-borsodi és miskolci céhek kapcsolatot tartottak az alföldi
központokkal is (pl. miskolci, mezőcsáti és tiszafüredi fazekasok), de nagy számban
bocsátottak ki legényeket a kassai, rimaszombati, rozsnyói céhek felé, ahonnan maguk
is fogadtak iparosokat. Lüktető forgalom zajlott a Felföld és a sík vidék háziipa-
14