viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

31. kép. Szabadtűzhelyes kemence, hozzáépítve a „masina”, Ziliz (Megay Géza felv., 1943.)
A Felföld vashámoraiból kikerülő, elsősorban öntöttvasból készülő nyeles vaslábasok
a 19. században még együtt voltak használatban a tűzálló gömöri és nógrádi
agyagból készülő cserép lábas serpenyőkkel. Nem szorították ki azokat a konyhából,
hanem együtt tűntek el a századfordulón, amikor megjelentek a zárt konyhai tűzhelyek,
s velük a sima aljú lábasok. A lekvárfőzés révén szinte napjainkig használatban
maradtak azok a – főleg réz – üstök, amelyek korábban épített katlanokon, vagy
nagyméretű, széles szalagként pántolt vaslábakon teljesítettek szolgálatot.
Maga a tűzhely, valamint a zömmel kovácsoltvas tárgyak plaszticitása, régies
formavilága az, ami ezt a tárgycsoportot sajátos egységgé teszi. Egészüket tekintve
bizonyára könnyen megérthető, hogy maga a tűzhely és ez a szerszámanyag miért
vonzotta magához a hiedelmek egész sorát az európai néphagyományban.
Az északkelet-magyarországi tüzelőberendezések fejlődéséből következik,
hogy vidékünkön nem volt olyan nagy hagyománya a kemencében való főzésnek,
mint az Alföldön, ennek megfelelően egyszerűbb a kemence eszközanyaga is.
A piszkafa mellett a szívanó, szívonó (szénvonó) az elengedhetetlen kelléke, valamint a
sütőlapát, vetőlapát. Az utóbbit a Bükk-vidéken újabban két darabból, külön beillesztett
nyéllel készítették. Külön figyelmet érdemelnek itt a bordázott oldalú tepsik,
pászkatepsik: ezek többségükben bádogos cigányok munkái.
53