viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

szálltak meg sajátos tevékenységük révén. A Zempléni-hegység belseje, valamint a
Bükk magasan fekvő területei a 18. század középső harmadától újfajta hasznosítást
nyertek. Az üveggyártás és annak kiszolgáló tevékenységei (favágás, hamu- zsírkészítés),
valamint a Bükk hegység manufakturális vasipara (vele a mész- és szénégetés)
az erdőmunkára és erdei iparokra szakosodott csoportokat vonzott erre a tájra
– magánföldesúri, ill. kincstári (Bükk-vidék) kezdeményezésre. Nem csupán készítményeik
újították meg az itt élők használati tárgyainak állományát (vaseszközök, fa
mezőgazdasági eszközök, háztartási faeszközök), s választották külön a reprezentatív
tárgyak sajátos csoportját (keménycserép-edények, hutai üvegek), hanem sajátos
kézműves kiszolgáló tevékenységeket is meghonosítottak, mint e térség service nomádjai
(üvegesek, drótosok, meszesek stb.).
A Bükk hegység 18. századi ipari centrumai a borsodi iparvidék magját képezték,
ami a 18–19. század fordulójától a Sajó-völgyre helyeződött át. Az 1786-ban
megindult barnaszénbányászat, majd – a helyi szénvagyonra, a gömöri és rudabányai
vasércre alapozva – 1846-ban megnyílt ózdi vasgyár a történeti Magyarország
kiterjedt felső és keleti régióiból vonzott idegen ajkú munkásokat, egyesítve őket a
térség jobbágy-paraszti népének szegényebb rétegével. Ezek asszimilációja már
párhuzamos a paraszti polgárosodás folyamatával, s a bányába, iparba vándorlás is a
jobbágy-parasztság gazdasági-társadalmi átrétegződésének kísérője. (Hasonló folyamat
zajlott a 19–20. század fordulóján a diósgyőri vasgyár munkáskolóniáiban is,
ahol német, román, morva, szlovák és számos más nép szakmunkásai és segédmunkásai
asszimilálódtak egy generáció alatt, jóllehet utódjaik számos műveltségi elemet
őriztek meg az ő hagyományukból.)
Más erővonalak mentén szerveződik Tokaj-Hegyalja és körzetének etnikailag
is tagolt népessége. A hegyaljai mezővárosok komplex mezőgazdálkodásában megkülönböztetett
szerep jut a 16–17. századtól a kis területen is nagy értéket képviselő
szőlőnek, ami rendkívül nagy munkaigényével jelentős munkaerőt koncentrál a
szomszédos Bodrogköz, Hegyköz, Taktaköz és a Tiszántúl területéről, de Zemplén,
Sáros, Ung vármegyék szlovák és ruszin jobbágyságából is. (Frisnyák Sándor szerint
a szőlő a 18. században, 14 000 kh.-nyi legnagyobb kiterjedése idején 18–20 ezer
szőlőmunkást igényelt.) A szőlőművelés és a bor értékesítése többféle náció tagjait
vonzza a Hegyaljára. A bor értékesítésében a 17–18. században görög (balkáni), majd
az 1790 után Galíciából nagy számban bevándorló zsidó kereskedők játszanak fő
szerepet, amit tovább árnyal a felföldi városok nemeseiből és polgáraiból verbuválódott
külső birtokos (extraneus) réteg kulturális hatása. A kis területen koncentrálódott
tizenkét hegyaljai mezőváros a Kárpát-medencében egyedülálló gazdaságikulturális
tömböt alkotott.
A gazdaság vonatkozásában kiemelendő, hogy a 18–19. században a hegyaljai
mezővárosok – piacaik mellett – évi 4–6 (összesen évi 52) országos vásárt tartottak,
ami az eltérő adottságú vidékek termékcseréjét is biztosította. (Kulcsszerep jutott a
kereskedelemben Tokajnak, az évszázadokon át meghatározó jelentőségű tiszai
átkelőhely birtoklásával.) A kultúra területén Sárospatak szerepét kell kiemelnünk:
az északkeleti protestáns tömb szellemi központja ugyancsak a hegyaljai mezővárosok
erőterében fejlődött centrummá.
22