viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

tartásba a vásárból, piacról, boltból, s csak a polgárosodással jelennek meg a fél
tucat, ritkábban tucat tárgyak (pl. feliratos dísztányérok, evőeszközök stb.).
A konyha és a háztartás tárgyi anyaga rendkívül sokrétű, így elsősorban azokat
a tárgytípusokat vesszük itt számba, amelyek közvetlenül a népművészet vizsgálati
körébe vonhatók. Ez is a tárgyak több generációját alkotja. Az egyes tárgytípusok
elterjedésében a nemesi és a polgári, más vonatkozásban a városi-mezővárosi műveltség
hatása is kimutatható, amit elsősorban a tárgykészítők személye kapcsol
össze egymással. A tárgyegyüttesek kialakítása, mennyisége, az egyes tárgyak egymáshoz
való viszonya – a helyi hagyományok és a vagyoni helyzet mellett – háztartásonként
is eltérő: elsősorban a háziasszony igényességét, jártasságát, háziasságát
tükrözi.
A tűzhely és környéke
A tűzhely eszközeinek történeti-tipológiai rétegzettségét és táji differenciáltságát
az okozza, hogy az a másfél évszázad, amelyből a tárgyi emlékanyag néhány
generációja ránk maradt, a Felföld tüzelőberendezéseinek változását hozta. Ez a
tájilag árnyalt folyamat (összegzően: Balassa M. Iván 1994.) a korábbi kemenceformák
eltűnésében, a kemence kiszorulásában, a kemencék melletti takaréktűzhelyek
megjelenésében, de különösen az Alföld felől terjedő szabadkéményes konyhák
megjelenésében mutatható ki. E változások egybeestek a 19. század utolsó harmadában
a parasztság táplálkozási kultúrájának átalakulásával, egyszersmind a konyha
eszközkultúrájának átformálódásával is. (A szabad tűzön való főzés technikája nem
ment feledésbe, ahogyan megmaradtak az egyszerű tüzelőberendezések a lekvárfőzés,
aszalás, húsfüstölés, stb. technikája körül is.)
A konyha szerszámkészletének legkorábbi rétegét a nyílt tűzhelyek kellékei alkotják.
Ezek zömmel kovácsmunkák, melyeknek az újabb generációit akár falusi
kovácsok, olykor cigánykovácsok készítették, ám ezek formavilága követi e fémeszközök
középkori, Európában olykor a kelták fémművességéig visszakövethető hagyományát.
A vasláb, háromláb a tűzálló agyagedényt vagy fémedényt emelte a tűz
fölé. Felülnézete általában háromszög, ritkább a kör formájú. Vidékünkön nem volt
jellemző a díszes kovácsolása, többségük a középkor óta általánosan elterjedt formát
követi. Hasonlóan több évszázados formákat őriznek a rostok, rostélyok, a hal- és
hússütés eszközei: négy rövid lábukon a parázs fölé lehetett állítani őket. Egyszerűbb
formákban maradtak ránk a tűzpiszkálók, csíptetők, vasnyársak, parázsfogók, kétágú
húsvillák. Gyűjteményeinkben szórványosan bukkan fel a szabad tűzhely érdekes
szerszáma, a tűzikutya, vasmacska. A nyársak tartására, a fahasábok alátámasztására
szolgáló kovácsoltvas eszközök a korai középkor óta állatformában ismertek Nyugat-Európában,
s állatnévvel ismeri az európai népnyelvek többsége is. A magyarságnál
a nemesi, főúri kandallók és tüzelők közvetítésével terjedhetett el (Bátky
Zsigmond 1909.; Bátky Zsigmond 1938.). Tájunkon a négylábú típus ismert, melyek
zömmel nyárstartók, s csak igen ritkán tűnik fel plasztikusan megformált, stilizált
állatot idéző alak (Viga Gyula 1975.).
52