viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

10. kép. Tóth Imre és családja, Vajdácska.
Györffy István gyűjtése, 1921.
(Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteménye)
azonosítható csupán a paraszti műveltség
hagyományával. A rendkívül tagolt
térség hagyományos kultúrájának árnyalt
differenciáltságát az eddigiek – beleértve
a Magyar Néprajzi Atlaszt is – nem
ragadhatták meg. Más vonatkozásban
azonban a Felföld néprajzi csoportjainak
eddigi kutatása arra figyelmeztet,
hogy az analizáló vizsgálat szinte kizárja
a műveltségi csoportok egyértelmű körülhatárolását,
s az egyes műveltségi
elemek elterjedési határai ritkán összegződnek
egyértelmű kulturális határrá.
Elnevezésében és kutatásában is
legrégibb, legmarkánsabb csoport a
palócok, s a tőlük éles határral el nem
választható barkók. Az utóbbi – Paládi-
Kovács Attila szerint – a borsod-gömöri
erdőhátság területére terjed ki, a kettő
együtt pedig keleten lényegében a Sajó
vonaláig alkot elsősorban nyelvjárástípust,
s lazább műveltségi kultúrterületet.
A terület népességének középkori kontinuitása,
egységes római katolikus vallása,
sok tekintetben archaikus műveltsége,
néhány jellemző tárgyi és szellemi műveltségi elem (nagycsalád, lakodalmi
hajnaltűz, a morványkalács, a markoláb képzete stb.) elterjedésének területe nem
azonosítható a Palócföld fogalmával. Borsodban és Gömörben mind a palóc, mind
a barkó műveltség szorosan összekapcsolódott a kisnemesség társadalmi státusával
is. A palóc vidékekről a 17–19. század folyamán erőteljes kirajzás folyt, ami a 18.
században tetőzött, s érintette Borsod és Abaúj megyék területét is. (Pl. matyó települések
18. században felduzzadt népessége maga is újabb csoportokat bocsátott ki
a Tisza-mente irányába.) A palóc-barkó tömböt a megye nyugati részén dél felé a
Bükk vonala határolja, északnyugaton pedig az – a Rima, Bán és a Sajó mentén – a
borsodi és gömöri református magyar tömbbel érintkezik.
Elsősorban viselete és hímző kultúrája révén ismert a matyó néprajzi csoport,
jóllehet műveltségük ezen elemei a 19. század második felében fejlődtek ki mai
formájukban, a matyóság integrálódása pedig a 18–19. század folyamán zajlott le. A
kutatás Mezőkövesd, Tard és Szentistván településeket tartja matyónak, jóllehet ezek
műveltségi összetartozását az újabb vizsgálatok egyre inkább megkérdőjelezik,
ugyanakkor egyre több rokonságot tárnak fel a Bükkalja falvainak hagyományaival.
A néprajzi csoportot valójában Mezőkövesd középkori eredetű, lokális központi
szerepköre integrálja, ami – sajátos fekvéséből következően – mind Dél-Borsod felé
a Tiszáig, mind a Bükk előtere irányában kapcsot jelentett, s fontos állomása volt az
24