viga gyula: tájak, ízek, ételek borsod-abaúj-zemplén megyében

Magának az ételkészítésnek, sütésnek, főzésnek, konzerválásnak az eljárásmódjai
tájanként változó, háztartásonként is differenciált tárgyegyüttest akkumuláltak,
s jelentős különbségek mutatkoztak a díszített tárgyak számát és minőségét
illetően is.
A jó minőségű búzalisztből – különösen az Alfölddel érintkező vidékeken és a
Tisza mentén – egyre többféle levestésztát gyúrtak, ahogy a húsleves fogyasztása
meggyökerezett a paraszti táplálkozásban. A Bükkalján, főleg Cserépfalun századunk
elejétől csörgős síkálókat, nyújtófákat készítettek, amelyeket főleg piacon, vásárokon
vettek ajándékba a lányoknak, asszonyoknak. Vidékünkön a lakodalmi és
ünnepi húsleves elengedhetetlen része volt a csigatészta – palóc vidéken bordás haluska
–, amit az ünnepek előtt társas munkában készítettek el az asszonyok. A csigát
általánosan a szövőszék bordáján penderítették a fonóorsó szárával, de pl. a
Bükkalján fából faragott, díszes csigacsináló táblácskákat készítettek, amelyeket
elsősorban a legények ajándékoztak kedvesüknek. A díszítmények maguk is kifejezik
az ajándékfunkciót: monogramok, szívek, tükröcskék, emlékfelirat, esetenként festés
található rajtuk. Vannak plasztikusan kiképzett, pl. hegedű, ill. bőgő formájú
példányok is. Bár a megyénkben – elsősorban Borsodban – fellelhető példányok a
népi díszítőművészet kései korszakát képviselik, markánsan reprezentálják a
Bükkalja faragóhagyományát, de kifejezik a kapcsolatot is e tárgytípus alföldi, elsősorban
tiszántúli, Debrecen környéki előzményeivel. A Tisza mentén a cigányok
rézből is készítettek csigacsinálót, s megformálták rézdrótból az eszköz tartozékát, a
vékony pedrőt, penderítőt, tűt is (Viga Gyula 1991.).
A cserépfalusiak míves fafaragásának utolsó korszakában – 1930–1960-as
évek (Lajos Árpád 1961.; Balázs Géza 1984.) – számos más, szépen megmunkált apró
háztartási eszköz is készült (kovászoló lapockák, kavarók), tárgyaik lényegében egységes
stílust képviselnek Dél-Borsod, Heves és az érintkező alföldi sáv falvaiban.
Változatos formákban jelennek meg a tejfeldolgozás eszközei, kellékei is. Ennek
azonban önálló, s talán legarchaikusabb vonulatát a juhászok tejkonzerváló
eszközei alkotják, amelyek csak ritkán tartoznak a háztartások kellékei közé. Külön
kell megemlítenünk a dongás formák mellett szórványosan felbukkanó esztergált
zurbolókat, köpülőket, valamint az ugyancsak kis számban ránk maradt vajformákat,
vajnyomókat. Ez utóbbiak vidékünkön csak századunkban jelenhettek meg, s az,
hogy a magyarságnál ritkább szétnyitható és hengerlő formákat ismerünk, tárgyaink
vásári beszerzését jelzi, s nem belső fejlődését (Viga Gyula 1987.). Gyakoribb volt
vidékünkön a vajdarabok kanállal, fakanállal való díszítése: rozmaringág, egyszerűbb
virágforma került rá díszként, s úgy vitték a piacra, ritkábban keresztet rajzoltak rá,
és úgy került a katolikus falvak húsvéti szentelményei közé. Maguk a vajformák
díszítményeikben egy tágabb európai nyomóforma- és matricakészítő hagyományban
gyökereznek, ahová a mézeskalács ütőfák, tészta- és tortaformák, offer minták
és még számos más eszköztípus is tartozik.
A tálalás és a fogyasztás eszközei közül az esztergált fatányérok, fakupák (poharak)
már csak elvétve lelhetők fel a múzeumi gyűjteményekben is. Általános volt
viszont még a második világháború után is a fakanalak készítése. 1898-ban a háziiparok
törzskönyve az abaúji (Hollóháza, Nagybózsva, Pálháza, Pusztafalu, Telkibánya)
58