Humanizmus, religio, identitástudat - MEK - Országos Széchényi ...

Ács Pál Tiszta énekek című, egyébként kiváló, értékes és alapos írásában –
amely először Újfalvi Imre Keresztyéni énekek (1602) című munkája hasonmás
kiadásának kísérő tanulmányaként jelent meg – olyasmit jelent ki, ami
voltaképpen csaknem egész eddigi mondandómat megkérdőjelezheti. A szakmai
etika mégis azt kívánja, hogy röviden idézzem: „A puritánusok holmi színjátékot
láttak a liturgiában, ami semmiképp sem való Isten színe elé. A dialógusformák
eleve összeegyeztethetetlenek voltak a rámista gyökerű, egyszerűségre
törekvő puritán stíluseszménnyel, és teológiailag is problematikusnak
tűntek a responzorikus (beszélgetős) szertartásformák, mivel azokban – véleményük
szerint – a szertartást vezető lelkész mintegy Isten képviselőjeként
fordult a gyülekezete felé.” 23 Igaz, hogy Ács itt inkább Ramusra, továbbá
William Perkinsre, az angol puritánok egyik korai klasszikusára, illetve a
külföldi szakirodalom eme tézist képviselő szerzőire hivatkozik, mintsem saját
tapasztalataira, mégis, halkan bár, de meg kell ismételnünk az előbb mondottakat,
nagyszámú puritán írásmű ismeretében, azokkal nap mint nap találkozva,
azokat napi olvasmányaimként forgatva. Pápai Páriz Imrének és
szerzőtársai (kor- és eszmetársai!) zömének éppen az általuk olyannyira kultivált
„kérdező-felelő”-típusú dialógusokkal való formai és eszmei rokonság
miatt lehetett oly kedves és természetes a responzorikus szövegszerkezet.
Szénási Sándor lelkipásztor-műfordító a graduáléneklés (ezenbelül az ambroziánus
hagyomány) elsorvadását egészen más okokban látta: „A REZEM
nagyszerű kiadványa, a Protestáns Graduál úgy véli, hogy az ellenreformáció
hatására szűnt meg a graduáléneklés, mert egyházaink nagyon meggyöngültek
[tegyük hozzá: az ellenreformáció retorziós intézkedései alaposan el is
vehették a kedvüket a katolikus örökség ápolásától! P. É.], s érthető módon
inkább fennmaradásukért, mintsem liturgiájukért küzdöttek.” 24 Volt azonban
még a középkori gyökerű ének- és szöveghagyománynak az ellenreformáció
korszakában is több szép fellobbanása. Ezúttal csak egyet említek:
Ráday Pál először 1710-ben publikált Lelki hódolását, amelynek gyönyörű
Estvéli éneke egyszerre idézi fel bennünk a Szent Ambrus-féle hagyományt és
Pápai Páriz Imrét, a magyar puritánok Szent Ambrusát:
„Térj én lelkem Istenedhez,
Víg dicséret mondásra,
Illendő dolog tisztedhez,
Lépni a fogadásra,
Mert testedet kedvére
Általhozta estvére.” 25
23
ÁCS Pál, Tiszta énekek. Újfalvi Imre: Keresztyéni énekek (1602) = uő, „Elváltozott
idők” – Irányváltások a régi magyar irodalomban, Bp., Balassi, 2006, (Régi Magyar
Könyvtár, Tanulmányok, 6), 64.
24
SZÉNÁSI Sándor, A református istentisztelet, Zsoltár, 2003, 69–72.
25
RÁDAY Pál, Lelki hódolás. Jubileumi kiadás, s. a. r. KOZMA Borbála, tan. LADÁ-
NYI Sándor, Bp., Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1977, 183.
161