Humanizmus, religio, identitástudat - MEK - Országos Széchényi ...

A vers dodekasztichon, tizenkét soros epigramma. Felépítését a subiectio
szónoklattani alakzata határozza meg: költött beszélgetés a poéta és a címzett,
Szalkai László között.
Vessünk közelebbi pillantást először a vers szerkezetére. A Szalkai szájába
adott kérdésre két sor jut, a válaszra tíz. Első látásra mindez aránytalannak
tűnik. Ám ha a válasz belső szerkezetét tekintjük, ez az aránytalanság legalábbis
módosul. A vers második része kétsoros szentenciával kezdődik, és
azzal is zárul (3–4., 11–12. sor): olyan bölcsességek ezek, amelyek mindenkire
vonatkozhatnak, függetlenül attól, ki mondja ki őket. Az 5–10. sor viszont
a szentenciákkal összefüggő, azokat a beszélők személyére alkalmazó
állításokat tartalmaz. Az 5–6. sor egyes szám első személyben hangzik el,
míg a 7–10. sor egyes szám második személyben szól. A kimondottak érvényessége,
a megszólító és a megszólított helyzete folyamatosan változik. Ezáltal
végig megmarad a párbeszéd helyzete, és a megfogalmazott igazság több
oldalról mutatkozik meg. Ez az eljárás lehetőséget ad arra is, hogy a poéta
olykor tapintatosabban fogalmazza meg a maga álláspontját. A szentenciák
és a személyes megnyilatkozások ilyen váltogatására több példát találunk a
régieknél – a leginkább ismert ilyen vers talán Horatius ódája Licinius
Murenához (Carm. 2, 10).
Az első disztichonban ábrázolt kérdező elhatárolja magát a plebs vanától,
a hitvány köznéptől. A pompás ajtók előtt álltában megszólaltatott Szalkai a
királyi udvar embere, a hatalom birtokosai közé tartozik. Magistratus, a közös
ügyekben való hivatalos megbízatás birtokosa, életét nem a hiábavaló,
morális szempontból megfogalmazva egyenesen hitvány és hívságos álldogálás,
hanem a hivatalos ügybuzgalom, a negotium határozza meg.
Kérdése, amint a második sorból kiderül, közvetlen, de korántsem baráti:
gúnyos, egyben talán haragos, talán rosszindulatú. Amint azt Persiusszal
kapcsolatban a Vergilius-magyarázó Servius leírja, „az epe […] a természettudósok
szerint haragra gerjeszt, amiként a lép nevetésre” – lásd Persiusnál:
„pajkosan kacag a lépem” (8. 219. felle […] quo irascimus secundum physicos,
ut splene ridemus: Persius „sed sum petulanti splene cachinno”). A „sine
felle”, „nem epésen” kifejezés legközelebbi párhuzamos helye az a Martialisepigramma
(10, 48), amelyet Piso máshol is felhasznál (Schedia, 23, 4. vö.
Mart. 10, 48, 17, mindegyikben a többszöri étkezést túlélt sonkacsülökről van
szó). A Martialis versében leírt lakomázó baráti beszélgetésre jellemzők a
sine felle ioci, a nem epés, nem rosszindulatú tréfák.
A megszólított tehát, úgy tűnik, nem veszi jó néven, nem tartja jóindulatúnak
a kérdést. Nézzük a választ, először a nyitó szentenciát (3–4. sor). A szakirodalomban
megszámlálhatatlan helyről, korszakunkkal és a magyar környezettel
kapcsolatban Ritoókné Szalay Ágnes Bakócz-tanulmányából tudjuk,
hogy a Fortuna és a Virtus, a szerencse és az erény változó érvényesülése
miként határozta meg azt, ahogyan a Jagelló-korban a humanisták maguk
27