alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Hát, M…Ellison. – Próbáltam kitalálni, hány éves. Körülbelül
korombeli, nem idősebb. – Negyedikes anyag.
– Meg kell próbálnom elcsípni. Én csak másodéves vagyok.
– Én... – megálltam, mielőtt múlt időt használtam volna. – Én
nagyon szeretem az óráit.
Még egy percig álldogáltunk. Végül azt mondta. – Nézd, én
általában nem szoktam ilyet csinálni, de úgy néz ki, hogy a barátnőd
nem jött el, és az én jegyárus műszakom lejár öt perc múlva. Nem
jössz be velem?
Mosolyogtam. – Dehogynem.
– Ez nagyon fura.
– Micsoda?
– Nem is tudom. Olyan, mintha a maszkod arckifejezést öltött
volna, mintha mosolyogna. – A kezét nyújtotta. – Bronwen Kreps
vagyok.
Kezet ráztam vele. – Adrian…Adrian…King.
– Olyan, mintha igazi lenne – a kezemre értette. – Ez furcsa.
– Köszi! Hetekig dolgoztam rajta, összerakva más jelmezek
darabkáit.
– Hű, te tényleg szereted a Halloweent!
– Igen. Nagyon félénk gyerek voltam. Szerettem azt játszani, hogy
valaki más vagyok.
– Igen, én is. Tulajdonképpen még mindig félénk vagyok.
– Tényleg? Soha nem gondoltam volna abból, ahogy elkezdtél
velem beszélgetni.
– Ó, az... – mondta. – Nos, a barátnőd felültetett. Egyfajta
rokonléleknek tűnsz.
– Rokon lélek, mi? – mosolyogtam. – Talán így van.
– Ne csináld ezt!
A mosolyomra gondolt. Furcsa kinézetű lány volt fehér bőrrel és
bíborvörös hajjal – nem az a típus, aki valaha felvenne egy szexi,
francia szobalány szerkót. Valószínűleg a szülei színházban voltak,
vagy valami hasonló. Néhány hónappal ezelőtt teljesen elkerültem
volna. Most izgalmas volt, hogy egyáltalán beszéltem valakivel.
102