alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Mit?
– Semmit. Csak… köszönöm a popcornt.
Olyan közel volt, hogy hallottam a lélegzetét. Közelebb akartam
menni, de nem engedtem meg magamnak. Ültünk a tv kék fehér
fényében, csendben néztük a filmet. Csak mikor láttam, hogy
majdnem elalszik. A vihar alábbhagyott, és csak itt akartam ülni,
nézni, ahogy alszik, bámulni őt, ahogy a rózsáimat bámulom. De ha
felébredt, azt fogja gondolni, ez furcsa. És már biztos azt gondolja,
hogy elég furcsa vagyok.
Tehát kikapcsoltam a tv-t. A szoba elsötétedett, és óvatosan
felemeltem őt, hogy a szobájába vigyem.
Felébredt félúton, a sötét lépcsőn. – Mi a…?
– Elaludtál. Visszaviszlek a szobádba. Ne aggódj. Nem foglak
bántani. Ígérem. Megbízhatsz bennem. És nem foglak leejteni. – Alig
éreztem a súlyát a karomban. A szörny nagyon erős volt.
– Tudok járni – mondta.
– Oké, ha akarod. De nem vagy fáradt?
– De. Egy kicsit.
– Bízhatsz bennem.
– Tudom. Gondoltam, ha bántani akartál volna, már megtetted
volna.
– Nem foglak bántani – mondtam, rettegtem a tudattól, hogy mit
gondolhat rólam. – Nem tudom megmagyarázni, miért akarom, hogy
itt legyél, de nem azért.
– Értem. – Hátradőlt a karomban a mellkasomnak. Felvittem a
lépcső tetejére, és próbáltam megfogni a kilincset. Ő megragadta. A
hangja áthatolt a sötétben. – Soha senki nem vitt engem, nem mióta
az eszemet tudom.
Szorosabbra vontam a fogásomat körülötte. – Nagyon erős vagyok
– mondtam.
Nem mondtam semmit utána. Visszaaludt. Megbízott bennem. A
sötéten tapostam a hálószobájában, azon gondolkodva, hogy Willnek
mindig ilyen lehet, óvatosnak lenni, remélni, hogy nincs akadály.
Mikor elértem az ágyát, lefektettem és eligazítottam a puha
paplant körülötte. Meg akartam csókolni a sötétben. Olyan sok idő
152