alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

hogy ki kell mentenem magam ebből a beszélgetésből Willel, még ha
ő nem szeret engem, nem hiányoztam neki egyáltalán.
De nem használna dagonyázni a hiányában. Willre néztem. –
Szóval, mit fogunk olvasni következőleg? Háborús valamit,
remélem? Vagy talán a Moby Dicket?
– Sajnálom, Adrian.
– Igen. Én is.
A következő éjszaka. Május ötödike. Tíz harminc. Kevesebb, mint
két óra maradt, elvesztettem az összes barátomat, a lányt, akiről azt
hittem, szeret, és az apámat. De igaz barátot találtam Willben és
Magdában. Találtam hobbit. És megtaláltam az igaz szerelmet,
tudtam, még ha ő nem is szeret viszont.
És még az arcom, a szörnyű arcom ugyanolyan maradt. Nem volt
igazságos. Nem volt igazságos.
Telihold volt odakint, mint hónapokkal ezelőtt, mikor azt
mondtam Lindynek, hogy menjen. De ez a város volt, és itt nem
voltak csillagok a csillagok felett. Az ablakhoz mentem és
kinyitottam, azzal a szándékkal, hogy felüvöltök a holdra, mint
tettem azt azon az éjszakán. De ezúttal a neve jött ki.
– Lindy!
Vártam, de nem volt válasz.
Ellenőriztem az órámat. Majdnem tizenegy. És tudtam, hogy nincs
remény, nem tudtam távol maradni a tükrömtől korán, csak most az
egyszer. Feltartottam. – Látni akarom, Lindyt.
Már majdnem megmutatta nekem, egy sikoly törte át a levegőt.
Az ő hangja volt. Tudtam volna akkor is, ha száz év telt volna el.
Azt hittem, soha nem hallom újra. Olyan közel – az ablakhoz
futottam, hogy lássam.
Aztán rájöttem, hogy a tükörből jön a hang.
Felkaptam újra és közel tartottam a szememhez. Sötét volt,
egészen sötét, így alig tudtam kivenni valamit, a környéket vagy egy
lányt, aki sikoltozik, rájöttem, hogy az én nevemet.
– Segíts! Oh, kérlek segíts, Adrian!
De ahogy szemem megszokta a sötét tükröt, ki tudtam venni az
alakokat, épületeket. Láttam a környéket a napokban. Azokon az
193