alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Um, a vállamra. – És az enyém… – Derekára csúsztattam,
kinéztem az ablakon, ahogy megtettem. – És aztán csak utánozd,
amit csinálok. – Megmutattam neki az egyszerű keringő lépéseket. –
Előre, oldalra, zár.
Próbálta, de nem ment.
– Ide. – Közel húztam, ahogy akartam, így a lába az enyém
mellett volt. Éreztem minden porcikámban, minden izom a
testemben megfeszült, és reméltem nem érzi, hogy egyre gyorsabban
ver a szívem. Mégis, én vezettem végig, és pár próbálkozás után
megtanulta a lépéseket.
– Nincs zene – mondta.
– De van. – Elkezdtem dúdolni. – A Kék Duna – és siklottam vele
a dobozok között és keresztül a padlón. Volt egy kis kuszaság
közöttünk ehhez, és közelebb húztam. Nem gondolkodtam.
Észrevettem, hogy parfümöt is visel, és két hümmögés között
éreztem, hogy egy kicsit szédülök.
De tartottam a lépést, most tett egy kis kört maga körül, ahogy a
tánctanár tanította nekünk, azt kívántam, hogy emlékezzem többre a
dalból, hogy tovább tartson. De végül kifogytam, és meg kellett állni.
– Istenien táncolsz, kedves Idám – mondtam. Milyen hülye
voltam!
Kuncogott és elengedte a kezem, de közel maradt. – Soha nem
ismertem senki olyat, mint te, Adrian.
– Huh. Azt hiszem, nem.
– Nem. Úgy értem, soha nem volt ilyen barátom, mint te, Adrian.
Barát. Azt mondta barát, ami jobb volt, mint a szavak, amiket
ezelőtt használt. Emberrabló. Börtönőr. Nem volt elég jó. Többet
akartam, és nem csak a varázslat miatt. Mindent akartam róla. Vajon
zavar engem a tudat, hogy az egyetlen ok, hogy nem csókolóztunk,
az egyetlen ok, hogy nem akar, mert úgy nézek ki, ahogy kinézek?
Biztosra veheted. De talán, ha keményebben dolgozom, eltekintene a
múlttól, a valódi énemet látná. Különösen, hogy nem tudom ki „az
igazi énem” többé. Átváltoztam – nem csak a testem, az egész
lényem.
– Utáltalak, azért mert ide kényszerítettél – folytatta Lindy.
160