alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– És ez az, ahogyan te igazából kinézel? – mondta végül. – Ez
nem egy maszk, amit arra használsz, hogy elrejtsd az arcod? Ahogy
az emberrablók teszik? – Ideges nevetés volt.
– Bárcsak az lenne. Megkerülöm a szófát, így láthatod magad. –
Megtettem, félve a vizsgálódásától. Örültem, hogy felfedhettem,
amennyire csak lehet, de hunyorogtam a vakító fénytől. Esmeraldára
gondoltam, képtelen volt Quasimodora nézni. Szörny voltam. Egy
szörny.
– Megérintheted – az arcom – ha biztos akarsz lenni – mondtam.
Megrázta a fejét. – Hiszek neked. – Most, hogy közel voltam, a
szeme fel le járt a testemen, figyelembe véve a karmos mancsaimat.
Végül bólintott, és tudtam a szeméből, hogy sajnál. – Azt hiszem,
szeretném, hogy Will tanítson. Megpróbálkozhat együtt tanítani
minket, időt spórolva. De ha te túl buta vagy, hogy lépést tarts,
változtatunk. Megszoktam a kitüntetett tanítást.
Láttam, hogy viccel, de kicsit komoly volt. Meg akartam kérdezni
az üvegházzal kapcsolatban újra, és ha korán lejön reggelizni Willel,
Magdával, és velem. De nem akartam kiborítani, így azt mondtam, –
Az én szobáimban tanulunk, a rózsakertben. Az első emeleten.
Rendszerint kilenckor kezdünk. Shakespeare szonetteket olvasunk.
– Szonetteket?
– Igen. – Egy strófát kerestem az agyamban. Oldalnyi és oldalnyi
verset memorizáltam az önkéntes magánzárkában. Ez volt az
esélyem, hogy lenyűgözzem. De az ostobaságom csendje fülsiketítő
volt.
Végül megtörtem azt. – Shakespeare nagyszerű.
Hülyeség. Shakespeare király, ember.
De mosolygott. – Igen. Szeretem a játékát és költészetét. – Másik
ideges mosoly, és arra gondoltam, ha annyira megkönnyebbült az
első találkozásunkkor, mint én. – Talán le kellene feküdnöm, hogy
kész legyek.
– Igen.
Megfordult és felment az emeletre. Néztem őt, ahogy a lépcsőhöz
sétált, majd fel, aztán hallgattam, ahogy a lépései feljutottak a
következő emeletre.
138