alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Ez volt minden, amire szükségem volt. Ugrottam. A fogaim a
karjába, a karmaim a nyakába. Egy lövés dördült el. A fogaim a
nyakában voltak.
És aztán megállt mozogni.
Ledobtam magamról és legyűrtem a földre.
Véreztem. Elvileg nem vérezhetnék. Félrenéztem. A vérzés nem
állt meg. Talán a bőröm nem tudja begyógyítani a sebet, ha a sebben
van a golyó. Ennek lenne értelme. De fájt.
Lindy hozzám futott, keresztülbukott a sebesült tettesen. – Adrian,
itt vagy.
– Itt vagyok – értettem egyet. A világ egyre zavarosabb, olyan
zavaros és sötét, és tiszta és édes illatú, mint egy rózsa.
– De honnan tudtad? – mondta. – Honnan tudtad, hol vagyok?
– Tudtam. – A gyomrom fájt itt, ahol a golyó volt. – Tudtam a… –
Varázslat. Szerelem. Állati ösztön. Ahogy Jane tudta Rochesterről. –
Csak tudtam. – Érte nyúltam.
– Hívnom kellene a rendőrséget. Vagy a mentőket. – Indult.
A tömegre gondoltam a metróban, ahogy a rendőrök
megérkeznek, hogy megtaláljanak, elvigyenek meghalni egy járőr
kocsiban, egyedül, elveszítve Lindyt, mikor végre megtaláltam őt.
Megragadtam a karját. – Kérlek, kérlek, ne. Maradj velem. Légy
velem.
– Veled akarok lenni. – Zokogott most. Azt mondtad, visszajössz
ide tavasszal. És én akartam. Az apám elfuserálta, mint mindig, és
megígérte, hogy bevonul rehabra, és munkát szerez. Megtette, egy
hétig. De aztán kilépett. Azt mondta, nem kell csak azért dolgoznia,
mert ezt akarom tőle. Ugyanaz a dolog volt, amit mindig mondott, de
most más volt.
– Miért? – Próbáltam megtartani a normális hangomat. Ha
megtudja, hogyan sérültem meg, elmenne, a rendőrségért.
Annyira fájt. Annyira, mintha az élet átszivárgott volna a
bőrömön. Nem néztem meg, mert tudtam, hogy véres lenne. – Mert
veled akartam lenni. Előtte csak azt tudtam, milyen a lányának lenni,
napról napra élni és várni, hogy vége legyen. De most tudom milyen,
amikor valaki beszél velem, vigyáz rám… velem van… és…
199